Elhagyott gyökerek: Az én történetem, Nikola vagyok – miért nem kellettem senkinek?

– Miért nem kellettem nekik? – kérdeztem magamtól újra és újra, miközben a plafont bámultam a sötét szobában. A nevelőotthonban csend volt, csak a radiátor kattogása törte meg az éjszakát. Tizenhárom éves voltam, és már három különböző otthont megjártam. Mindegyik helyen ugyanaz a hideg, steril illat fogadott, ugyanazok a rideg falak, ugyanazok a kérdések a többi gyerektől: „Téged miért hagytak itt?”

A nevem Nikola. Egy ritka genetikai betegséggel születtem, ami miatt az arcomon foltok vannak, és gyakran fáj a lábam. Az orvosok szerint szerencsém van, hogy egyáltalán életben maradtam. Anyám és apám viszont nem így gondolták. A nővér mesélte egyszer, hogy amikor először meglátták, csak néztek rám némán, aztán másnap reggel már nem jöttek vissza. A papírokon csak annyi állt: „Ismeretlen okból lemondanak róla.”

Az első nevelőszülőim, Katalin néni és Gábor bácsi, próbáltak szeretni. Katalin néni mindig azt mondta: „Nikola, te különleges vagy, ne hagyd, hogy mások bántsanak!” De az iskolában mindenki csak csúfolt. „Foltos!” – kiabálták utánam az udvaron. Egyszer egy fiú, Zsolti, meglökött a lépcsőn. Katalin néni sírva jött értem a kórházba. De Gábor bácsi egyre többször kiabált velem: „Miért nem tudsz normális lenni? Miért kell mindig bajnak lenned?”

Egy év múlva visszavittek az otthonba. Ott mindenki csak túlélni próbált. A gondozók fáradtak voltak, néha kedvesek, néha türelmetlenek. A legrosszabbak az éjszakák voltak, amikor hallottam, ahogy a kisebbek sírnak a sötétben. Néha én is sírtam, de halkan, hogy senki ne hallja.

Tizenhat évesen újra nevelőszülőkhöz kerültem. Erzsébet néni és László bácsi egy kis faluban laktak Győr mellett. Erzsébet néni szerette volna, ha beilleszkedem, de László bácsi sosem nézett rám úgy, mint a saját gyerekeire. Az asztalnál mindig külön tányérom volt, és ha vendégek jöttek, azt mondták: „Ő csak nálunk lakik egy ideig.” A faluban mindenki tudta, hogy „az a beteg fiú” vagyok.

Egy nap Erzsébet néni leült mellém a verandán. – Nikola, tudod… nem mindenki érti meg azokat, akik mások. De én hiszem, hogy neked is van helyed ebben a világban.

– De hol? – kérdeztem halkan.

– Talán még nem találtad meg – felelte –, de egyszer biztosan rálelsz.

Az iskolában volt egy lány, Anna. Ő volt az első, aki nem félt leülni mellém ebédnél. Egyszer azt mondta: – Nem érdekelnek a foltok az arcodon. Szerintem ettől vagy igazán különleges.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki nem sajnált vagy undorodott tőlem. Anna miatt kezdtem el hinni abban, hogy talán tényleg lehet barátom. De amikor László bácsi megtudta, hogy Annával találkozom iskola után, dühös lett.

– Nem akarom, hogy bajba keveredj! – kiabálta rám. – Ezek a dolgok sosem végződnek jól!

Nem értettem, miért baj az, ha valaki végre kedves hozzám. Egyre többet veszekedtünk otthon. Erzsébet néni próbált közvetíteni köztünk, de László bácsi hajthatatlan volt.

Egy este Anna sírva hívott fel: – Nikola, apukám nem engedi, hogy találkozzunk többet… Azt mondja, te csak bajt hozol ránk.

Összetörtem. Úgy éreztem, mintha mindenki csak eltaszítana magától. Aznap éjjel órákig ültem a kertben és néztem a csillagokat. Vajon tényleg ennyire más vagyok? Vajon tényleg nincs jogom boldognak lenni?

A falu pletykái gyorsan terjedtek. Egyre kevesebbet beszéltek hozzám az iskolában is. Anna elköltözött Budapestre a nyár végén. Én pedig újra magam maradtam.

Érettségi után visszakerültem az otthonba. Már nagykorú voltam, de még mindig nem tudtam, hová tartozom. Dolgozni kezdtem egy pékségben Győrben. A főnököm, Tamás bácsi adott esélyt nekem.

– Nikola fiam – mondta egyszer –, nem számít honnan jössz. Az számít, hogy mit teszel le az asztalra.

Ez volt az első alkalom felnőttként, amikor valaki bízott bennem. Lassan barátokat is szereztem a munkahelyen. De esténként még mindig ott motoszkált bennem a kérdés: vajon valaha megtalálom azt a családot vagy közösséget, ahol tényleg elfogadnak?

Most huszonhárom éves vagyok. Még mindig keresem a válaszokat. Néha úgy érzem, már nem fáj annyira a múltam – de aztán elég egy szó vagy egy pillantás valakitől az utcán, és újra ott vagyok abban a kórházi szobában, ahol először magamra maradtam.

Vajon tényleg lehet boldog élete annak, akit senki sem akart? Ti mit gondoltok: lehet-e pótolni azt a szeretetet és biztonságot, amit sosem kaptunk meg gyerekként?