Elhagyott újszülöttként: Az életem harca – Vajon a vér kötelez?

– Miért nem kellettem senkinek? – hallottam magamban újra és újra, miközben a kórházi neonfények alatt feküdtem, pár órával a születésem után. Anyám arca csak egy elmosódott árnyék volt az emlékeimben, de a nővér, aki aznap este fölém hajolt, sosem felejtem el. – Ne félj, kisfiam, jó helyre kerülsz – suttogta, de a hangjában ott bujkált a bizonytalanság.

A nevem Gergő lett. Nem volt családi örökség, csak egy név a papíron. Ritka genetikai rendellenességgel születtem – a bőrömön apró foltok, az ízületeim merevek voltak. Az orvosok szerint sok gond lesz velem. Anyám ezért hagyott ott. Legalábbis ezt mondták nekem az első nevelőszüleim, Katalin és László, akiknél három évig éltem, mielőtt visszavittek volna az intézetbe.

Az állami gondozásban minden nap túlélés volt. A többi gyerek gyakran csúfolt: „foltos Gergő”, „torzszülött”. A nevelők közül néhányan kedvesek voltak, de legtöbben csak a munkájukat végezték. Egyedül Zsuzsa néni törődött velem igazán. Egy este, amikor sírva bújtam be az ágyba, mellém ült és megsimogatta a hajam:

– Tudod, Gergő, nem te választottad ezt az életet, de te döntöd el, mit hozol ki belőle.

Ez a mondat éveken át visszhangzott bennem. Tizenkét évesen új családhoz kerültem: a Kovácsékhoz. Eleinte reménykedtem, hogy végre lesz igazi otthonom. De hamar kiderült, hogy csak a támogatás miatt fogadtak be. Az asztalnál mindig külön ültem, és ha vendégek jöttek, azt mondták: „Ő csak nálunk van ideiglenesen.” Egy karácsonykor hallottam meg, ahogy Katalin néni suttogja a férjének:

– Nem tudom meddig bírjuk még ezt a terhet.

Akkor értettem meg igazán: számukra csak teher vagyok.

A gimnáziumban sem volt könnyebb. A betegségem miatt nem tudtam sportolni, gyakran hiányoztam orvosi kezelések miatt. Az osztálytársaim lenéztek. Egyedül Eszter barátkozott velem. Egy délután együtt ültünk a Margitszigeten:

– Gergő, te olyan erős vagy – mondta halkan. – Én már rég feladtam volna.
– Nincs más választásom – feleltem keserűen. – Ha én sem harcolok magamért, ki fog?

Eszter volt az első ember az életemben, aki tényleg látott engem. De amikor megtudta, hogy örökbe fogadhatnak egy másik családba vidékre, sírva búcsúzott:

– Ne haragudj rám! Szeretnék maradni, de nem tehetem.

Újra egyedül maradtam.

Az érettségi után dolgozni kezdtem egy könyvtárban. A csendes polcok között végre békére leltem. De minden este hazafelé menet ugyanaz a kérdés gyötört: vajon él-e még az anyám? Tudja-e egyáltalán, hogy életben maradtam? Egy nap összeszedtem minden bátorságomat és felkerestem a kórházat, ahol születtem. A régi irattárban egy idős nővér segített:

– Itt van egy cím… de nem biztos, hogy még ott lakik.

Hezitáltam napokig. Végül elmentem arra a címre Budafokon. Egy idős asszony nyitott ajtót. Az arca ismerős volt valahonnan…

– Mit szeretne? – kérdezte gyanakodva.
– Én… Gergő vagyok. A fia.

A nő arca elsápadt. Hosszú csend következett.
– Menj el innen! – suttogta remegő hangon. – Nem tudok neked semmit adni.

Az ajtó becsukódott előttem. Ott álltam a lépcsőházban, és úgy éreztem, mintha újra csecsemő lennék egy kórházi ágyon: elhagyva és feleslegesen.

De valami megváltozott bennem azon az estén. Rájöttem: nem kell bizonyítanom senkinek semmit. Nem attól vagyok értékes, hogy valaki elfogad vagy szeret. Attól vagyok értékes, mert túléltem mindent – és még mindig itt vagyok.

Most harmincévesen már van saját lakásom Zuglóban és egy kicsi kutyám, Bodza. Minden nap hálát adok azért a kevés szeretetért is, amit kaptam Zsuzsa nénitől vagy Esztertől. És bár még mindig fáj az anyám elutasítása, már nem keresem görcsösen a helyem mások életében.

Vajon tényleg csak a vér számít? Vagy lehet család az is, akit mi választunk magunknak? Ti mit gondoltok erről?