Szégyen a lányom miatt: Egy anya vallomása a szeretetről, büszkeségről és igazságtalanságról
– Nem értem, miért kell mindig mindent pénzben mérni! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a teáscsésze felett. Anna, a lányom, csak lesütötte a szemét. A férje, Gábor, az ajtófélfának dőlve hallgatott. A levegő vibrált közöttünk, mintha minden kimondatlan szó egy-egy tüske lett volna.
– Anya, nem erről van szó… – kezdte Anna halkan, de éreztem, hogy nem mond igazat. Mindig is tudtam olvasni a tekintetében. Gyerekkorában is így volt: ha valami bántotta, csak lesütötte a szemét és hallgatott. Most is ezt tette.
– Akkor miről van szó? – kérdeztem fojtott hangon. – Azért nem hívsz át már hónapok óta, mert nem tudok neked új babakocsit venni? Vagy mert nem tudok minden hétvégén ajándékot hozni az unokámnak?
Gábor feszengve nézett rám. Tudtam, hogy az ő szülei mindent megadnak Annának: új lakást vettek nekik Zuglóban, minden hónapban pénzt utalnak, és még a kisfiú bölcsődei díját is fizetik. Én meg… én csak egyedül vagyok, özvegyen, egy kis panelban Újpesten. A nyugdíjam épphogy elég a rezsire és néha egy kis csokira az unokámnak.
Anna végül felnézett rám. A szeme vörös volt.
– Anya, kérlek… ne csináld ezt! Nem akarom, hogy rosszul érezd magad. Csak… Gábor szülei tényleg sokat segítenek. És néha úgy érzem, mintha… mintha te haragudnál rám emiatt.
A szívem összeszorult. Hát tényleg így lát engem? Hogy irigy vagyok? Hogy haragszom rá? Pedig csak szeretném látni őt. Szeretném, ha eljönne hozzám vasárnaponként ebédelni, mint régen. Szeretném hallani a kisunokám nevetését a lakásban.
– Nem haragszom rád – mondtam halkan. – Csak… hiányzol. Hiányzik az életünk régi rendje. Amikor még együtt főztünk, amikor együtt nevettünk.
Anna arca megrándult. Gábor köhintett egyet.
– Kati néni… – kezdte óvatosan –, mi csak azt szeretnénk, ha Anna boldog lenne. És most tényleg sokat dolgozunk mindketten. Néha egyszerűbb átmenni anyuékhoz, ott nagyobb a hely is…
Éreztem, ahogy minden szó egyre jobban fáj. Hát ennyi vagyok most már? Egy szűk panelban élő öregasszony? Egy teher?
Aznap este sokáig ültem a sötétben. A lakás csendjét csak az utcáról beszűrődő villamos zaja törte meg. Elővettem egy régi fényképet: Anna még kislány volt rajta, én pedig fiatalabb és boldogabb. Akkoriban még nem számított semmi más, csak hogy együtt vagyunk.
Másnap reggel felhívott a barátnőm, Marika.
– Na mi van veled, Kati? Olyan régen hallottam felőled!
Elmeséltem neki mindent. Ő csak hümmögött.
– Tudod, drágám, ma már mindenki azt nézi, ki mit tud adni. Régen más volt… De ne hagyd magad! Menj el hozzájuk! Ne várd meg, míg meghívnak!
Igaza volt. Fogtam magam és sütöttem egy adag túrós batyut – Anna kedvence volt gyerekkorában. Délután átmentem hozzájuk Zuglóba. Gábor anyja épp ott volt; elegáns kosztümben ült a nappaliban és valami drága illat lengte körül.
– Katalin néni! – mosolygott rám műviesen –, milyen kedves Öntől!
Anna zavartan nézett rám.
– Anya… miért nem szóltál előre?
– Gondoltam megleplek titeket – próbáltam mosolyogni.
A kisunokám odaszaladt hozzám.
– Mama! – kiáltotta boldogan.
Az ölembe vettem és éreztem, ahogy minden fájdalom eltűnik egy pillanatra. De aztán Gábor anyja megszólalt:
– Tudod, Katalin néni, mi most tervezzük felújítani a gyerekszobát is… Ha gondolja, segíthet valamiben.
Éreztem a gúnyt a hangjában. Mintha azt mondaná: „Nézd csak, mi mindent megadunk nekik!”
Hazafelé menet sírtam a villamoson. Nem szégyellem bevallani: sírtam, mint egy gyerek. Vajon tényleg ennyit ér ma egy anya szeretete? Hogy csak akkor számítasz, ha pénzt vagy ajándékot tudsz adni?
Azóta ritkábban keresem Annát. Ő sem hív gyakran. Néha eljönnek az unokámmal – olyankor sütök-főzök nekik mindent, amit szeretnek. De érzem: valami végleg megváltozott közöttünk.
Sokszor gondolkodom azon: hol rontottam el? Túl sokat dolgoztam? Túl keveset adtam? Vagy egyszerűen ilyen lett ez a világ?
Ti mit gondoltok? Tényleg csak az számít ma Magyarországon egy családban, hogy ki mennyit tud adni? Vagy van még helye az igazi szeretetnek is?