„Mindig csak adtam, de most nincs helyem az életedben” – Egy anya vallomása az elengedésről és csalódásról

– Anya, kérlek, ne most! – hallom a lányom hangját a telefonban, miközben a villamos csörömpölése elnyomja a szívem dobbanását. A Margit körúton állok, kezemben egy kis csomaggal – házi pogácsa, ahogy mindig –, és érzem, hogy a lábam alatt megremeg a járda.

Nem tudom, mikor lett ilyen fáradt a hangja. Régen minden vasárnap együtt főztünk, nevetve, lisztes kézzel. Most meg… csak egy gyors hívás, egy elutasítás.

– Csak beugranék egy percre, hoztam neked valamit – próbálkozom halkan.

– Most tényleg nem jó, dolgozom. Majd hívlak! – mondja, és már bontja is a vonalat.

Ott állok a budai szélben, a pogácsás zacskóval, és hirtelen nem tudom, hová menjek. Haza? De hol van most az otthonom? Ahol ő van, vagy ahol már csak én vagyok?

Egész életemben azért dolgoztam, hogy neki jobb legyen. Egyedül neveltem fel Annát, miután az apja elment – akkor még csak három éves volt. Minden reggel korábban keltem, hogy elkészítsem a tízórait, minden este később feküdtem le, hogy még egy kicsit dolgozzak otthonról is. Soha nem panaszkodtam. Azt hittem, ha mindent megadok neki – szeretetet, biztonságot, lehetőségeket –, akkor majd közelebb leszünk egymáshoz.

Amikor végre sikerült segítenem neki saját lakáshoz jutni Budapesten – mennyi papírmunka, mennyi spórolás! –, azt hittem, most már minden rendben lesz. Hogy majd együtt főzünk újra, hogy lesz helyem az életében. De valami megváltozott. Anna egyre ritkábban keresett. Először csak kevesebbet hívott vissza, aztán már az üzeneteimre is csak röviden válaszolt: „Majd beszélünk.”

Az első karácsony az új lakásában… Még most is érzem a hideget a szívemben. Vittem bejglit, díszeket, és azt hittem, örülni fog. De csak sietett: „Anya, most jönnek a barátaim, ne haragudj…” Akkor először éreztem magam feleslegesnek.

A barátnőim szerint ez természetes. „Felnőtt lett a lányod, élni akar!” – mondják. De miért érzem úgy, hogy közben elveszítettem őt? Miért fáj ennyire minden elutasítás?

Egyik este felhívott: „Anya, tudnál segíteni? Elromlott a mosógép.” Boldogan mentem. Végre szüksége volt rám! De amikor odaértem, ott volt vele egy fiú – Gergőnek hívják –, és Anna inkább vele beszélgetett. Én csak csendben szereltem a mosógépet. Amikor végeztem, Anna gyorsan megköszönte: „Köszi anya! Majd hívlak!”

Hazafelé sírtam a villamoson. Egy idős néni rám mosolygott: „Minden rendben?” – kérdezte halkan. Csak bólintottam.

Azóta is próbálok erős maradni. Próbálom elfogadni, hogy Anna már nem az én kislányom. Hogy most már más fontos neki: a munkája, a barátai, Gergő… Néha úgy érzem, mintha idegen lennék a saját gyermekem életében.

A múlt héten születésnapja volt. Egyedül sütöttem tortát otthon, remélve, hogy majd átjön hozzám. De csak egy üzenetet kaptam: „Szia anya! Köszi mindent! Most nem érek rá.”

A nappaliban ültem a sötétben, néztem a régi fényképeket – Anna első napja az óvodában, az érettségije… Mindig ott voltam mellette. Most meg…

Tegnap találkoztam vele véletlenül a Lehel téren. Sietett valahová. Megöleltem volna, de csak gyorsan puszit adott az arcomra.

– Anya, ne haragudj, tényleg rohannom kell! Majd hívlak!

Ott maradtam a tömegben. Néztem utána. Vajon mit rontottam el? Túl sokat adtam? Túl kevés voltam? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet?

Este felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.

– Ne aggódj – mondta Éva –, majd visszatalál hozzád! Most élni akar.

De mi van akkor, ha már nincs rám szüksége? Ha már nincs helyem sem az életében, sem a szívében?

Ma reggel újra sütöttem pogácsát. Nem tudom, kinek készítem már. Talán magamnak… vagy talán annak reményében, hogy egyszer majd újra együtt ülünk le egy asztalhoz.

Vajon meddig lehet adni anélkül, hogy viszonzást várnánk? És mikor jön el az idő, amikor el kell engedni azt is, akit a legjobban szeretünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok elengedni valakit úgy, hogy közben ne veszítsétek el önmagatokat?