Egy ház kettéosztva: Amikor a büszkeségünk többet árt, mint a szegénység

– Ha nem lennének a szüleim, most nem ülnénk ilyen asztalnál – mondta Gábor, miközben a villájával a krumplipürét piszkálta. A hangja éles volt, mint a kés, és mindenki elhallgatott. Az anyósom, Ilona néni, csak egy pillanatra emelte rám a tekintetét, de abban a pillantásban benne volt minden: a büszkeségük, a lenézésük, és az a kimondatlan vád, hogy én sosem leszek elég jó nekik.

A szüleim ott ültek velem szemben. Apám, Lajos bácsi, csendben kanalazta a levest, mintha nem hallotta volna Gábor szavait. Anyám, Marika néni, zavartan törölgette a poharát. Tudtam, hogy mindkettőjüknek fáj ez az egész – nem csak nekem.

– Gábor, ezt most miért kellett? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. – Nem hiszem, hogy ez igazságos.

– Csak kimondtam az igazat – felelte vállat vonva. – Az én szüleim segítettek lakáshoz jutni. A tiédék… hát, ők is próbáltak, de tudjuk, mennyit jelentett az.

A szívem összeszorult. Eszembe jutott az a nap, amikor apám odanyújtotta azt az apró borítékot az esküvőnk előtt. Nem volt benne sok pénz – talán egy havi fizetésük –, de minden forintot félretettek nekünk. Anyám sírt is akkor. „Tudjuk, hogy nem sok, de szeretettel adjuk” – mondta. És most itt ülök, és hallgatom, ahogy a férjem leértékeli ezt az áldozatot.

– Az én szüleim sosem kérkedtek azzal, amit adtak – mondtam halkan. – És nem is vártak érte hálát.

Gábor felnevetett. – Mert nem is volt mit kérkedni rajta! Nézd meg ezt a házat! Az én apám vette nekünk. Az ő pénzéből van minden.

A gyerekeink, Zsófi és Marci, döbbenten néztek ránk. Zsófi már kamaszodik, érzékeny minden rezdülésre. Marci csak nyolcéves, de ő is érzi a feszültséget.

– Anya… miért veszekszetek? – kérdezte halkan.

– Nem veszekszünk – hazudtam neki gyorsan. – Csak beszélgetünk.

De mindenki tudta, hogy ez hazugság.

A vacsora utáni csend nyomasztó volt. A szüleim hamar elköszöntek. Apám csak annyit mondott: – Vigyázzatok magatokra. Anyám megölelt, és a fülembe súgta: – Ne hagyd magad megalázni.

Miután elmentek, Gábor a nappaliban kapcsolgatta a tévét. Én a konyhában mosogattam, de a kezem remegett. Egyszer csak ott állt mögöttem.

– Most haragszol? – kérdezte fáradtan.

– Nem haragszom – feleltem –, csak fáj.

– Mi fáj? Hogy kimondtam az igazat?

– Hogy lenézed az én családomat. Hogy azt hiszed, csak az számít, mennyi pénzt adtak nekünk.

Gábor sóhajtott. – Nem nézem le őket. Csak… néha úgy érzem, hogy mindent nekem kell megoldani. Hogy mindenki tőlem várja a megoldást.

Meglepődtem ezen. Soha nem mondta még ki így. Leültem mellé az asztalhoz.

– Tudod… én is így érzem néha magam. Hogy nekem kell bizonyítanom nektek. Hogy elég jó vagyok hozzád… hozzátok.

Csend lett köztünk. A gyerekek már aludtak. A házban csak mi ketten maradtunk ébren.

– Sajnálom – mondta végül halkan Gábor. – Nem akartam megbántani senkit.

– De megbántottál – feleltem őszintén. – És nem csak engem. A szüleimet is.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkorom karácsonyai: amikor anyám saját kezűleg varrt nekem ruhát, mert nem futotta újra; amikor apám egész nap dolgozott a gyárban, hogy legalább egy kis ajándék jusson mindenkinek. Soha nem voltunk gazdagok, de mindig összetartottunk.

Most pedig itt vagyok ebben a nagy házban, amit Gábor apja vett nekünk; körülöttem minden új és csillogó – és mégis üresnek érzem magam.

Másnap reggel Gábor anyja hívott fel.

– Drágám, ne vedd magadra Gábor szavait! Tudod, milyen nehéz neki megfelelni mindenkinek… De hát végül is igazat mondott: mi segítettünk nektek igazán.

Nem szóltam semmit. Csak letettem a telefont.

A következő héten elmentem anyámhoz egyedül. Leültünk a konyhában egy bögre tea mellé.

– Miért hagyod, hogy így beszéljen veled? – kérdezte anyám halkan.

– Mert félek elveszíteni őt… vagy ezt az egész életet – vallottam be könnyeimmel küszködve.

Anyám megsimogatta a kezemet.

– Az igazi élet nem a ház méretétől függ. Hanem attól, hogy szereted-e magad és egymást.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyit ér egy ház? Egy autó? Egy bankszámla? Vagy inkább az számítana, hogy kiálljunk egymásért?

Aznap este leültem Gáborral beszélgetni.

– Szeretném, ha tiszteletben tartanád az én családomat is – mondtam neki határozottan. – Nem akarom többé hallani ezeket a megjegyzéseket.

Gábor bólintott. Láttam rajta: most először tényleg megértette, mennyire fájtak a szavai.

Azóta próbálunk jobban figyelni egymásra. De néha még mindig előtörnek a régi sérelmek; néha még mindig érzem azt az űrt magamban.

Vajon képesek vagyunk valaha is igazán összetartani? Vagy örökre kettéosztva marad ez a ház?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani az ilyen szavakat?”