„Befogadtam a bajban lévő unokatestvéremet – de hónapok múlva rájöttem, hogy meglopott”
– Nem hiszem el, Zsuzsi! Hogy tehetted ezt velem? – kiáltottam, miközben remegő kézzel tartottam a kezembe akadt, eltűntnek hitt aranyláncot. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A nappali sarkában Zsuzsi állt, lesütött szemmel, mintha a padlón keresné a választ.
Még most is hallom a hangját azon az őszi estén, amikor először hívott fel: – Orsi, kérlek, csak pár hétig maradhatnék nálad? Elvesztettem az albérletemet, és nincs hova mennem. Tudod, milyen nehéz most munkát találni… – sírta bele a telefonba. Nem gondolkodtam sokáig. Mindig is azt tanították nekem otthon, hogy a család az első. Anyám is mindig azt mondta: „A vér kötelez.”
Zsuzsi gyerekkorunkban olyan volt nekem, mint egy testvér. Együtt játszottunk a nagymamánál, együtt sírtunk a családi veszekedéseken. Az utóbbi években eltávolodtunk egymástól, de amikor bajba került, nem tudtam nemet mondani.
Az első hetekben minden rendben ment. Zsuzsi segített a házimunkában, főzött rám, néha még viccelődtünk is esténként a kanapén ülve. De ahogy teltek a hónapok, valami megváltozott. Egyre többet maradt ki éjszakánként, és gyakran zárkózott el előlem. A pénztárcámból néha hiányzott egy-két ezres, de mindig azt hittem, én költöttem el valahol.
Aztán eltűnt az aranyláncom, amit még nagymamámtól kaptam érettségire. Napokig kerestem mindenhol. Zsuzsi csak vállat vont: – Biztos elhagytad valahol. – De valami nem stimmelt. Egyre több apróság tűnt el: egy parfüm, egy fülbevaló, néhány könyv. A gyanú lassan befészkelte magát a gondolataimba.
Egyik este korábban értem haza a munkából. Zsuzsi szobájából halk beszélgetés szűrődött ki. Benyitottam – és ott volt egy idegen fiúval, akit sosem láttam azelőtt. Az asztalon ott hevert a láncom és néhány másik eltűnt tárgyam. Zsuzsi arca elsápadt.
– Orsi, én… nem úgy van, ahogy gondolod… – kezdte dadogva.
– Akkor hogy van? Magyarázd el! – ordítottam rá.
A fiú gyorsan összeszedte a cuccait és kisurrant a lakásból. Zsuzsi leült az ágy szélére és sírni kezdett.
– Sajnálom… nagyon sajnálom… Csak kölcsön akartam kérni őket… Annyira el vagyok adósodva… Azt hittem, majd visszaadom…
Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott bénultan, miközben az egész világom darabokra hullott. Hónapokig etettem, segítettem neki munkát keresni, fizettem helyette a rezsit – és közben meglopott.
Aznap este nem aludtam semmit. Folyton az járt a fejemben: hol rontottam el? Túl jóhiszemű voltam? Vagy csak vakon hittem abban, hogy a család sosem árthat?
Másnap reggel Zsuzsi már nem volt ott. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Bocsáss meg! Nem érdemellek meg.”
Napokig nem beszéltem senkivel. Anyám próbált vigasztalni telefonon:
– Kislányom, néha azok bántanak meg legjobban, akiket a legjobban szeretünk.
De én csak sírtam és haragudtam magamra. Hogy lehettem ennyire naiv?
A családban persze hamar elterjedt a hír. Néhányan engem hibáztattak:
– Minek kellett beengedni? Tudtad te jól, milyen életet él mostanában…
Mások Zsuzsit védték:
– Szegény lány! Biztos nagy bajban volt…
A testvéremmel is összevesztem emiatt. Sára szerint túl szigorú vagyok:
– Orsi, mindenkinek lehet rossz időszaka! Te sem vagy tökéletes!
De én nem tudtam megbocsátani.
Hetek teltek el így. Egy nap aztán Zsuzsi felhívott egy ismeretlen számról.
– Orsi… csak annyit akarok mondani: tényleg sajnálom. Tudom, hogy mindent elrontottam. De kérlek… egyszer bocsáss meg nekem!
Letettem a telefont. Nem tudtam mit mondani.
Most itt ülök a nappalimban, nézem az üres szobát, ahol Zsuzsi lakott – és csak azt kérdezem magamtól: tényleg lehet még hinni abban, hogy a család mindennél fontosabb? Vagy néha pont azok okozzák a legmélyebb sebeket, akikhez a legközelebb állunk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett a bizalom?