„A gyereknevelés nem munka?” – Amikor fizetést kértem a férjemtől az anyaságért
– Te csak egész nap otthon vagy, Zsófi, nem értem, miért vagy mindig ilyen fáradt! – csattant fel Gábor, miközben én a konyhapultnál állva próbáltam lekaparni a ráégett tejbegrízt a lábasról. A lányunk, Lili, éppen a nappaliban hisztizett, mert nem találta a kedvenc plüssmaciját. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak.
Aznap már harmadszor hallottam ezt a mondatot. Gábor szerint az anyaság nem munka, csak egy természetes állapot, amit minden nőnek el kell viselnie. De én már hónapok óta úgy éreztem magam, mint egy láthatatlan szellem ebben a lakásban. Reggeltől estig futottam Lili után, főztem, mostam, takarítottam, és közben próbáltam megőrizni önmagam maradékát. A barátnőim régen elmaradtak mellőlem – „Majd ha nagyobb lesz a gyerek!” –, anyám pedig csak annyit mondott: „Ez az élet rendje.”
Egy este, amikor Lili végre elaludt, leültem Gábor mellé a kanapéra. A tévé halkan zümmögött, ő pedig a telefonját nyomkodta. Nagy levegőt vettem.
– Gábor… beszélni szeretnék veled valamiről.
Fél szemmel rám nézett.
– Mi történt?
– Úgy érzem… hogy amit csinálok itthon Lili mellett, az is munka. Sőt, néha sokkal nehezebb, mint amikor még dolgoztam az irodában. És… azt szeretném kérni tőled, hogy fizess nekem ezért. Havi fizetést. Mint egy rendes munkáért.
A csend olyan sűrű lett közöttünk, hogy szinte tapintani lehetett. Gábor arca először értetlen volt, majd dühös.
– Most ezt komolyan gondolod? Hogy fizessek neked azért, mert te vagy az anyja a saját gyerekünknek? Ez nevetséges!
– Nem nevetséges! – vágtam rá halkan, de határozottan. – Én is ember vagyok. Nekem is szükségem van elismerésre… és pénzre is. Nem akarok mindig tőled kérni mindenre. Szeretném érezni, hogy amit csinálok, annak értéke van.
Gábor felállt és idegesen járkált fel-alá.
– Ez nem így működik! Én dolgozom egész nap, eltartalak titeket! Te meg… te csak itthon vagy!
A „csak” szó úgy vágott belém, mint egy kés. Hirtelen minden fáradtságom, minden elfojtott dühöm felszínre tört.
– Te tényleg azt hiszed, hogy ez nem munka? Hogy egész nap semmit sem csinálok? Hogy Lili magától lesz tiszta, etetett és boldog? Hogy a lakás magától lesz rendben?
Gábor leült és csak nézett rám. A szemeiben zavart láttam – talán először gondolkodott el azon, amit mondtam.
Aznap este külön ágyban aludtunk. Másnap reggel Gábor szó nélkül ment el dolgozni. Én egész nap sírtam – Lili is megérezte a feszültséget, nyűgös volt és állandóan hozzám bújt.
A következő napokban kerülgettük egymást. Gábor később jött haza, én pedig egyre inkább elveszettnek éreztem magam. Egyik este felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.
– Te mit tennél a helyemben? – kérdeztem zokogva.
– Zsófi… szerintem igazad van. Amit csinálsz, az munka. Csak ezt senki nem akarja elismerni ebben az országban. De ha nem állsz ki magadért, sosem fog változni semmi.
Kata szavai erőt adtak. Másnap leültem és papírra vetettem mindent: hány órát töltök Lili mellett, mennyi házimunkát végzek el egy héten. Még azt is kiszámoltam, mennyit keresnék ezzel egy takarítócégnél vagy bébiszitterként.
Amikor Gábor hazaért, elé tettem a papírokat.
– Nézd meg ezt! – mondtam remegő hangon. – Ez mind az én munkám. Ha nem lennék itthon Lili mellett, mindezt ki csinálná meg? És mennyibe kerülne?
Gábor sokáig nézte a papírokat. Végül lassan megszólalt:
– Nem tudtam… hogy ennyi mindent csinálsz nap mint nap. Sajnálom.
De aztán hozzátette:
– De akkor is furcsa lenne fizetni neked…
– Nem is feltétlenül pénz kell – mondtam halkan –, hanem az elismerésed. Hogy ne érezzem magam láthatatlannak.
Ezután elkezdtünk beszélgetni – először óvatosan, aztán egyre őszintébben. Gábor végül beleegyezett abba, hogy minden hónapban kapok egy „saját” összeget – nem alamizsnaként, hanem azért, mert ez is munka. De ami ennél is fontosabb volt: elkezdett segíteni itthon. Néha ő fürdette Lilit vagy főzött vacsorát.
A családunk lassan visszatalált önmagához – de már másképp néztünk egymásra. Én megtanultam kiállni magamért; Gábor pedig megtanulta értékelni azt a láthatatlan munkát, amit minden anya végez nap mint nap.
Néha még most is eszembe jut: vajon hány nő él ebben az országban úgy, hogy soha senki nem mondja neki: „Köszönöm”? És vajon mikor jön el az idő, amikor az anyaságot végre tényleg munkának tekintik majd nálunk is?