Tizenkét ismeretlen vendég az esküvőmön – Egy reggeli, ami mindent megváltoztatott
– Miért csinálod ezt minden reggel, Anna? – kérdezte anyám, miközben a konyhában álltam, és a szendvicseket csomagoltam. A hangjában ott bujkált a fáradtság és az értetlenség. – Nem hiszem, hogy ettől jobb lesz a világ.
Nem válaszoltam. Csak összeszorítottam a szám, és tovább kentem a vajat a kenyérre. Tudtam, hogy nem érti. Sosem értette, miért állok meg minden reggel a Szent István Bazilika előtt, hogy átadjak egy meleg teát és egy szendvicset annak az idős férfinak, akit mindenki csak Lacinak hívott. Ő volt az, akit a legtöbben észre sem vettek – vagy ha igen, inkább elfordították a fejüket.
A családom szerint túl érzékeny vagyok. A nővérem, Zsófi, gyakran mondta: – Anna, nem menthetsz meg mindenkit! Foglalkozz inkább magaddal! – De én nem tudtam másképp élni. Talán mert apám is így nevelt: „A jóság sosem vész kárba.” Bár ő már rég nincs velünk, a szavai minden reggel visszhangzottak bennem.
Az esküvőm napján különösen korán keltem. A szívem hevesen vert – nem csak az izgalomtól, hanem attól is, hogy vajon el tudom-e még utoljára vinni Lacinak a reggelit. Anyám persze tiltakozott: – Anna, ma csak magaddal törődj! Ez a te napod!
De én nem hallgattam rá. Felvettem a kabátomat, és elindultam a hajnali ködben. Laci ott ült a megszokott helyén, egy régi pokrócba burkolózva. Amikor meglátott, elmosolyodott.
– Ma különleges nap van? – kérdezte halkan.
– Igen – válaszoltam. – Ma férjhez megyek.
Laci szeme megtelt könnyekkel. – Akkor ma én is ünneplek veled – mondta, és elővett egy aprócska kavicsot a zsebéből. – Ezt neked hoztam szerencsének.
Meghatódtam. Megöleltem őt, majd siettem haza készülődni.
A templomban mindenki izgatottan sürgött-forgott. Anyám idegesen igazgatta a ruhámat, Zsófi próbált viccelődni, hogy oldja a feszültséget. A vőlegényem, Gábor is ott állt már az oltár előtt, mosolya biztató volt.
A szertartás elkezdődött. Már épp kimondtam volna az igent, amikor hirtelen kinyíltak a templom ajtajai. Mindenki odakapta a fejét. Tizenkét idegen lépett be – mindannyian egyszerű ruhában, némelyikük láthatóan nehéz sorsú.
A pap zavartan nézett rám. Anyám arca elsápadt.
Az egyik férfi előrelépett. – Anna vagy? – kérdezte csendesen.
Bólintottam. A szívem hevesen vert.
– Mi vagyunk azok, akiknek segítettél – mondta. – Laci barátai vagyunk. Ő ma nem tudott eljönni, de azt akarta, hogy tudjuk: amit tettél érte, az nekünk is reményt adott.
A templomban síri csend lett. Az idegenek mindegyike elővett egy-egy kis tárgyat: egy rajzot, egy könyvet, egy fényképet. Mindegyikük elmondta röviden, hogyan változtatta meg az életét az a reggeli szendvics vagy egy kedves szó.
Az egyik nő sírva mondta: – Amikor már fel akartam adni mindent, Anna mosolya tartotta bennem a lelket.
Anyám könnyei végigfolytak az arcán. Zsófi odalépett hozzám és átölelt.
A pap végül megszólalt: – Ritkán látni ilyen példát arra, hogy egyetlen ember jósága mennyi életet képes megérinteni.
Az esküvőm így vált igazán emlékezetessé – nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki ott volt. A családom végre megértette: nem hiába csináltam mindezt.
Később Gábor odasúgta: – Büszke vagyok rád. Sose változz meg!
Aznap este sokáig gondolkodtam: Vajon hány ember életét érintjük meg úgy, hogy észre sem vesszük? És vajon hányan fordítanak hátat csak azért, mert félnek segíteni?
Ti mit tennétek a helyemben? Hiszitek, hogy egy apró jóság tényleg képes megváltoztatni valaki sorsát?