Prága könnyei: Anyám sosem fogadta el a férjemet, mert nem tudtunk luxusban élni

– Nem hiszem el, hogy tényleg ezt választod, Anna! – Anyám hangja élesebben hasított a levegőbe, mint a pezsgőspoharak koccanása az esküvőmön. – Egy panel Prágán? Egy férfi, aki még egy rendes autót sem tud venni neked?

Ott álltam a fehér ruhámban, Paál kezét szorítva, és úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne. Anyám szeme villámokat szórt, apám zavartan nézett félre. A vendégek suttogtak. A boldogságom helyett csak a szégyent éreztem.

Gyerekkoromban minden más volt. Anyám, Márta, mindig is szerette a fényűzést. Wilanówban nőttem fel, ahol a házak előtt BMW-k parkoltak, és a szomszédok egymás táskáját lesték: ki hordja az újabb Louis Vuittont? Anyám sosem rejtette véka alá, hogy szerinte csak az számít, amit mások gondolnak rólunk. Apám csendes volt, mindig csak bólogatott. Én viszont másra vágytam: igazi szeretetre.

Paált egy egyetemi bulin ismertem meg. Nem volt benne semmi különös – legalábbis anyám szerint. Szerintem viszont pont az egyszerűsége volt az, ami megfogott. Őszintén nevetett, amikor vicceltem, és nem félt kimutatni az érzéseit. Az első randinkon egy olcsó kávézóban ültünk Prágán, de nekem az volt a legszebb este az életemben.

Amikor bemutattam őt anyámnak, már az első pillanatban láttam a csalódottságot a szemében. – Hát… legalább udvarias – mondta később nekem félhangosan. – De Anna, gondolj bele: tényleg ezt akarod? Egész életedben spórolni?

Azt hittem, majd idővel elfogadja Paált. De minden családi ebéd egy újabb csata volt. – Milyen autót vettetek végül? – kérdezte anyám egyszer gúnyosan. – Ó, még mindig azzal a régi Suzukival jártok? Hát… legalább keveset fogyaszt.

A legrosszabb akkor jött, amikor megszületett Kubi. Már a terhesség alatt is aggódott anyám: – Biztos jó ötlet most gyereket vállalni? Hiszen még lakástok sincs rendesen! Amikor megtudtuk, hogy Kubi Down-szindrómával született, anyám arca megkeményedett.

– Ezért mondtam mindig, hogy gondolkodj előre! – mondta ridegen. – Egy ilyen helyzetben legalább lenne pénzetek magánorvosra, fejlesztésekre… De hát te választottad ezt az életet.

Paál mindent megtett értünk. Éjszakánként dolgozott, hogy ki tudjuk fizetni Kubi fejlesztő foglalkozásait. Én is visszamentem dolgozni részmunkaidőben egy könyvesboltba Prágán. Néha úgy éreztem, összeroppanok a fáradtságtól és a tehetetlenségtől.

Egy este Paál csendben ült az asztalnál. – Sajnálom, hogy nem tudok többet adni nektek – mondta halkan. Megfogtam a kezét: – Nekünk te vagy a mindenünk. Nem kell több.

De anyám nem így látta. Egyik nap váratlanul beállított hozzánk. Körbenézett a kis lakásban: – Ez minden? Itt éltek? Anna, te többre vagy hivatott! Miért nem hagyod ott ezt az egészet? Elhozhatnád Kubit hozzánk Wilanówba. Ott mindene meglenne.

– Nem hagyom el Paált! – kiáltottam rá először életemben. – Ő az apja! És én szeretem!

Anyám arca eltorzult: – Ez nem szeretet, ez önsorsrontás! Nézz magadra! Fáradt vagy, boldogtalan és szegény!

Aznap este sírva feküdtem le. Paál átölelt: – Ne hagyd, hogy elvegye tőlünk azt a keveset is, ami boldoggá tesz.

Azóta ritkán beszélünk anyámmal. Néha felhív, hogy elmondja: mennyire sajnálja Kubit, és hogy mennyivel jobb lenne neki Wilanówban. De én már nem akarom hallani.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Kubi első lépéseit tette meg a nappalinkban. Csak mi hárman voltunk ott. Paál sírt örömében. Én is sírtam – de nem csak boldogságból, hanem fájdalomból is: anyám sosem fogja látni ezt a csodát.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre a saját utamat járom? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet egyszerre szeretni valakit és elengedni őt örökre?