„Anyám kidobott minket a lakásból, hogy több nyugdíjat kapjon – de mi lesz most velünk?”

– Nem maradhattok tovább, Gábor! – Anyám hangja remegett, de a tekintete kemény volt. Az előszobában álltunk, a kicsi, dohos lakásban, amit még a nagyszüleimtől örökölt. A feleségem, Zsuzsa, szorosan fogta a kezem, a kislányom, Lili pedig értetlenül nézett ránk.

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – fakadtam ki. – Hova menjünk? Sehol máshol nincs helyünk.

Anyám nem nézett rám. A falat bámulta, mintha ott keresné a választ. – Megérted, hogy nekem is élni kell valamiből? A nyugdíjam alig elég gyógyszerre. Ha kiadom az egyik szobát, legalább lesz pénzem fűtésre télen.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy hideg zuhany. Még most is hallom őket a fejemben. Egy évvel ezelőtt költöztünk ide, amikor elvesztettem az állásomat a gyárban. Zsuzsa tanítónőként dolgozik ugyan, de abból alig tudjuk fizetni Lili óvodáját és az élelmiszert. Anyám akkor azt mondta: „Ez a család lakása. Mindig lesz helyetek itt.”

Most viszont minden megváltozott.

Aznap este Zsuzsa csendben pakolt. Lili sírt, hogy nem akar elmenni a mamától. Én csak ültem az ágy szélén, és próbáltam felfogni, mi történt. Anyám a konyhában motoszkált, de nem jött be hozzánk. Talán szégyellte magát – vagy csak nem akart látni minket.

Másnap reggel egy idegen nő állt az ajtóban. – Jó napot kívánok! Én vagyok az új albérlő – mondta mosolyogva. Anyám mögötte állt, és csak bólintott.

– Gábor, kérlek… – kezdte halkan. – Ne haragudj rám. Nem tudom másképp megoldani.

– De hát mi lesz velünk? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Felnőtt vagy már – felelte. – Meg kell tanulnod talpra állni.

Az utcára kerültünk. Egy hétig Zsuzsa nővérénél húztuk meg magunkat Újpesten, de ott is csak szűkösen fértünk el. Próbáltam munkát találni: jelentkeztem futárnak, raktárosnak, még egy pizzériába is elmentem interjúra. Mindenhol ugyanaz: „Túlkoros vagy”, „Nincs tapasztalatod”, „Most nincs felvétel”.

Zsuzsa egyre feszültebb lett. – Miért nem beszélsz anyáddal újra? Talán meggondolja magát…

– Nem fogja – ráztam a fejem. – Ő már döntött.

Lili minden este azt kérdezte: „Mikor megyünk vissza a mamához?” Nem tudtam mit mondani neki.

Közben anyám életében is változások történtek. Az új albérlő, Kati néni, hamar belakta a szobát. Anyám mesélte egyszer telefonon: „Jó társaságban vagyok vele. Segít bevásárolni is.” De a hangja üres volt.

Egy este mégis felhívott.

– Gábor… jól vagytok?

– Szerinted? – csattantam fel. – Hajléktalanok vagyunk! Lili sír minden este! Te pedig boldogan élsz egy idegennel!

Hosszú csend volt a vonalban.

– Sajnálom… De nem tudom másképp megoldani. A pénz…

– Mindig is fontosabb volt neked a pénz? – kérdeztem keserűen.

– Nem! De félek… Félek attól, hogy egyszer majd én is az utcára kerülök.

Akkor értettem meg először igazán: anyám is retteg. Retteg az öregedéstől, a magánytól, attól, hogy nem lesz miből megélnie. De vajon ezért fel kell áldozni a családot?

Zsuzsa végül talált egy kis albérletet Kőbányán. Drága volt és sötét, de legalább volt hol aludnunk. Lili lassan megszokta az új helyet, de esténként még mindig a mamát emlegette.

Karácsonykor meghívtuk anyámat vacsorára. Eljött ugyan, de látszott rajta, hogy feszeng. Kati néni is vele tartott.

– Jó itt nálatok – mondta anyám halkan az asztalnál ülve. – De hiányzik az együttlét…

– Akkor miért választottad ezt? – kérdeztem tőle könnyes szemmel.

Nem válaszolt. Csak nézett maga elé.

Azóta sem beszélünk sokat. Néha felhívom, hogy tudjam, él-e még. Ő is érdeklődik Lili felől. De valami végleg eltört közöttünk.

Minden este azon gondolkodom: vajon én is ilyen leszek majd öregkoromban? Eljön az a pillanat, amikor választanom kell majd pénz és család között? És vajon lehet-e még valaha újra családunk?