„Amikor megkapod a nyugdíjad, veled maradok” – Egy nagymama története a családi szeretetről és árulásról

– Mama, ha megkapod a nyugdíjad, akkor veled maradok! – csattant fel Bence, miközben a domboldalon futott felém, arcán ártatlan mosollyal. A szívem összeszorult. Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek vagy sírjak. A háttérben a fiam, Gábor és a menye, Anikó éppen vitatkoztak valamin, ahogy mindig. A domboldal tele volt családokkal, gyerekzsivajjal, de én csak Bence szavait hallottam visszhangozni a fejemben.

– Mit mondtál, kisunokám? – kérdeztem halkan, remélve, hogy félreértettem.

– Apu mondta, hogy ha már nyugdíjas leszel, akkor majd több pénzed lesz, és akkor jobb lesz nekünk is. Akkor majd veled lakhatok, ugye? – nézett rám nagy, barna szemeivel.

A torkomban gombóc nőtt. Hát ezért jönnek mostanában ilyen gyakran hozzám? Ezért hívogat Anikó minden második nap, hogy segítsek a házimunkában vagy vigyázzak Bencére? Mindig is igyekeztem mindent megadni a családomnak. Egyedül neveltem fel Gábort, miután az apja elhagyott minket. Dolgoztam a helyi könyvtárban, esténként pedig takarítottam, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Most pedig itt vagyok, 63 évesen, egyedül egy panelház harmadik emeletén, és azon gondolkodom: vajon tényleg csak a pénzem miatt szeretnek?

Hazafelé menet Bence vidáman mesélte, hogy az iskolában ma ő volt az ügyeletes, és mennyire büszke volt rá a tanító néni. Próbáltam rámosolyogni, de belül tombolt bennem a fájdalom. Otthon Gábor és Anikó már vártak rám.

– Mama, beszélnünk kellene – kezdte Gábor feszülten.

– Igen? Miről lenne szó? – kérdeztem óvatosan.

– Tudod… mostanában nagyon nehéz minden. Az albérlet drága, Anikó munkahelyén leépítés volt… És hát… gondoltuk, hogy ha már nyugdíjas leszel, talán segíthetnél egy kicsit többet – mondta Gábor, miközben kerülte a szemkontaktust.

– Mire gondolsz pontosan? – kérdeztem.

– Hát… például ha hozzád költöznénk egy időre. Vagy ha legalább segítenél a lakbérben. Tudod, Bence is mennyire szeret nálad lenni…

Anikó közbevágott:

– Meg hát neked úgyis nagy a lakásod egyedül. Miért ne lehetne együtt a család?

Éreztem, ahogy lassan elönt a harag és a csalódottság. Hányszor segítettem már nekik? Hányszor mondtam le saját vágyaimról miattuk? Most pedig úgy érzem, mintha csak egy pénzautomata lennék számukra.

– És ha nem lenne nyugdíjam? Akkor is velem maradnátok? Akkor is fontos lennék nektek? – kérdeztem remegő hangon.

Gábor zavartan nézett rám:

– Mama… ne vedd ezt így…

De én már nem hallottam tovább. Felálltam az asztaltól és kimentem az erkélyre. A város fényei alatt magányosabbnak éreztem magam, mint valaha. Eszembe jutottak anyám szavai: „A család mindennél fontosabb.” De mi van akkor, ha a család csak addig tart össze, amíg adni tudsz?

Aznap este nem aludtam jól. Forgolódtam az ágyban, Bence mondata újra és újra visszhangzott bennem: „Amikor megkapod a nyugdíjad, veled maradok.” Vajon mit tanítottam én ennek a gyereknek? Hol rontottam el?

Másnap reggel Anikó hívott:

– Mama, gondolkodtál azon, amit tegnap mondtunk?

– Igen – válaszoltam halkan. – De azt hiszem, most egy kicsit egyedül kell lennem.

Letette. Nem hívott vissza egész nap. Bence sem keresett. A lakás üres volt és csendes. Leültem az ablak elé és néztem az esőt.

Délután csöngettek. Bence állt az ajtóban egy rajzzal:

– Mama, ezt neked hoztam! – mondta büszkén.

A rajzon mi ketten voltunk: ő és én kézen fogva a domb tetején. Alatta gyerekbetűkkel: „Szeretlek Mama!”

Összeszorult szívvel öleltem magamhoz.

– Te tényleg szeretsz engem? – kérdeztem tőle halkan.

Bence bólintott:

– Persze! Te vagy a legjobb mama!

Talán még nincs minden veszve. Talán még lehet hinni abban, hogy nem csak az anyagiak számítanak.

De vajon hány nagyszülő éli át ugyanezt ma Magyarországon? Hányan érzik úgy, hogy csak addig fontosak, amíg adni tudnak? Vajon tényleg ennyire megváltozott volna a világ?