„A lányom rám bízta az unokámat, hogy karriert csinálhasson – most visszajött, és azt mondja, elvettem tőle a gyerekét”

– Anya, kérlek… nem bírom tovább! – zokogta a telefonba Dóra azon a fagyos decemberi éjszakán. A hangja remegett, mintha minden egyes szóval egy darabot szakítana ki magából. A konyhában ültem, a régi, nyikorgó széken, és a kezemben szorongattam a telefont. Az ablakon túl hópelyhek kavarogtak a sötétben, de bennem csak jeges félelem volt.

– Dóra, nyugodj meg! Mi történt? – próbáltam higgadt maradni, de már akkor tudtam, hogy valami végleg megváltozott.

– Nem tudom egyedül felnevelni Bencét. Nem akarom elveszíteni őt, de dolgoznom kell… Anya, segíts! – suttogta.

Akkor még nem tudtam, hogy ez a hívás örökre megváltoztatja az életünket. Másnap reggel Dóra becsöngetett hozzám. Karikás szemekkel, összegörnyedve állt az ajtóban, karján a másfél éves Bencével. A kisfiú álmosan bújt hozzá, én pedig magamhoz öleltem mindkettőjüket.

– Csak amíg összeszedem magam – mondta Dóra halkan. – Amíg lesz normális munkám…

Így kezdődött minden. Az első hetekben Dóra gyakran jött látogatóba, együtt vacsoráztunk, Bencét fürdettük. De ahogy múltak a hónapok, egyre ritkábban jelent meg. Először csak hétvégente jött, aztán már csak telefonált. Mindig sietett: „Anya, bocsánat, túlóra van”, „Anya, most nem tudok menni”.

Bence közben cseperedett. Az első szavát nekem mondta ki: „Mama”. Az első lépéseit is nálam tette meg. Én vittem orvoshoz, én tanítottam meg biciklizni. Néha Dóra is ott volt a születésnapokon vagy karácsonykor, de mindig idegenként mozgott közöttünk. Láttam rajta a bűntudatot és a feszültséget.

Egyik este Bence odabújt hozzám az ágyban.

– Mama, anya miért nem lakik velünk? – kérdezte nagy szemekkel.

– Anya dolgozik, hogy neked jó legyen – válaszoltam óvatosan.

De magamban én is feltettem ezt a kérdést: vajon tényleg ezért? Vagy csak menekül önmaga elől?

Évek teltek el így. Bence iskolás lett, én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mintha újra anyává váltam volna – csak most már nagymamaként. A szomszédok hol sajnálkozva néztek rám, hol irigykedve: „Milyen szerencsés vagy, hogy ilyen közel lehetsz az unokádhoz!” De ők nem látták azokat az éjszakákat, amikor Bence sírva aludt el az anyja után vágyakozva.

Aztán egy nap Dóra váratlanul megjelent. Elegáns kosztümben állt az ajtóban, kezében bőrönddel.

– Anya… beszélnünk kell – mondta feszült hangon.

Leültünk a nappaliban. Bence az iskolában volt.

– Visszajöttem Budapestre. Állást kaptam egy nagy cégnél… és szeretném visszakapni Bencét – mondta Dóra határozottan.

Mintha gyomorszájon vágtak volna.

– Mit jelent ez? – kérdeztem rekedten.

– Hogy most már készen állok rá. Hogy velem legyen… hogy újra anya lehessek – felelte Dóra.

– És szerinted Bence készen áll erre? – néztem rá keményen.

Dóra elfordította a fejét.

– Anya… te mindig mindent jobban tudsz! De én vagyok az anyja! Jogom van hozzá! – tört ki belőle a feszültség.

– Jogod van… De hol voltál eddig? Amikor beteg volt? Amikor először szerelmes lett? Amikor félt az iskolában? – soroltam remegő hangon.

Dóra sírni kezdett.

– Tudod te milyen nehéz volt nekem? Egyedül Budapesten! Mindenki lenézett… Azt mondták: „Fiatal anyuka? Biztos felelőtlen!” Évekig küzdöttem azért, hogy most végre legyen valami az életemből! És most azt mondod, hogy nem vagyok elég jó anya?

Csend lett közöttünk. Csak a falióra kattogása hallatszott.

Aznap este Bence is hazajött. Dóra próbált közeledni hozzá: mesélt neki a fővárosról, új lakásról, közös tervekről. De Bence csak némán ült mellettem.

– Mama… én nem akarok elmenni innen – suttogta később nekem.

Azóta minden nap harc lett közöttünk. Dóra ügyvédhez fordult; azt mondja, jogilag ő az anya, és joga van magához venni Bencét. Én pedig rettegek: mi lesz velünk? Mi lesz Bencével?

A család kettészakadt: az öcsém szerint hagynom kellene Dórának újrakezdeni; anyám viszont azt mondja: „Te nevelted fel azt a gyereket! Nélküled elveszne!”

Éjszakánként álmatlanul forgolódom. Vajon tényleg elvettem Dórától az anyaságot? Vagy csak ott voltam helyette, amikor ő nem tudott?

Bence egyre zárkózottabb lett. Már nem beszél annyit az iskoláról sem. Egy este odajött hozzám:

– Mama… ha anya elvisz magával Pestre… te is jössz velünk?

Nem tudtam mit felelni.

Most itt ülök a konyhában, mint azon a régi decemberi éjszakán. Csak most már három élet sorsa múlik rajtam.

Vajon lehet-e újrakezdeni egy családot ennyi fájdalom és félreértés után? Ti mit tennétek a helyemben?