„Miért gondolja, hogy joga van beleszólni az életembe?” – Egy munkahelyi határátlépés története

– Te, Eszter, nem gondolod, hogy túl sokat dolgozol? – kérdezte Zsolt, miközben a kávégépnél álltunk. A hangja túl közvetlen volt, a tekintete pedig mintha keresztülnézett volna rajtam. Egy pillanatra lefagytam. Még csak két hete dolgozik nálunk, de már most úgy beszél velem, mintha ezer éve ismerne.

– Szeretem a munkámat – válaszoltam röviden, és próbáltam elfordulni. De Zsolt nem hagyta annyiban.

– Tudod, én észrevettem, hogy mindig egyedül ebédelsz. Nem hiányzik valaki az életedből? – folytatta, miközben közelebb hajolt.

A szívem hevesebben vert. Nem tudtam eldönteni, hogy most csak udvariaskodik vagy átlépett egy határt. A kollégáim közül senki sem volt a közelben, így nem volt kihez fordulnom. Zavartan mosolyogtam.

– Köszönöm, jól vagyok így – mondtam halkan, de ő csak nevetett.

– Ugyan már! Egy ilyen csinos nőnek nem szabadna magányosnak lennie. Mit szólnál, ha ma este elvinnélek egy italra? – kérdezte, és közben végigmért.

A gyomrom összeszorult. Nem tudtam, mit mondjak. Egyrészt nem akartam megbántani, hiszen új kolléga, másrészt viszont mélységesen kellemetlenül éreztem magam. Vajon más is észrevette már ezt a viselkedését? Vagy csak velem ilyen?

Aznap délután egész idő alatt ezen járt az agyam. A főnököm, Judit néha rám nézett, mintha érezné, hogy valami nincs rendben. De nem mertem szólni senkinek. Mi van, ha én reagálom túl? Mi van, ha csak barátkozni akar?

Este otthon ültem a kanapén és próbáltam kiüríteni a fejemből a nap eseményeit. De Zsolt szavai visszhangoztak bennem: „Nem hiányzik valaki az életedből?” Vajon tényleg ennyire látszik rajtam a magány? Vagy csak ürügyet keresett, hogy közeledjen?

Másnap reggel már az irodaház előtt várt rám.

– Szia Eszter! Gondoltam, megvárlak, hátha együtt megyünk be – mondta mosolyogva.

– Köszönöm, de szeretek egyedül sétálni reggelente – válaszoltam gyorsan.

A liftben csend volt köztünk. Éreztem a feszültséget. Amikor kiszálltunk, Zsolt halkan odasúgta:

– Ne haragudj, ha tegnap túl tolakodó voltam. Csak szeretném jobban megismerni azokat, akikkel együtt dolgozom.

Egy pillanatra meginogtam. Talán tényleg csak barátkozni akar? De miért érzem mégis úgy, hogy valami nincs rendben?

A nap folyamán többször is odajött hozzám apró kérdésekkel: „Mit szeretsz csinálni szabadidődben?”, „Van testvéred?”, „Mikor voltál utoljára moziban?” Egyre inkább úgy éreztem, hogy faggat.

Ebédszünetben végül odaültem Anikóhoz, aki már régóta dolgozik itt.

– Anikó, te is beszéltél már Zsolttal? – kérdeztem halkan.

– Persze, de velem nagyon visszafogott volt. Miért? – nézett rám kíváncsian.

– Csak… furcsa kérdéseket tesz fel nekem. Mintha túl sokat akarna tudni rólam – mondtam zavartan.

Anikó elgondolkodott.

– Figyelj Eszter, ha kellemetlenül érzed magad, szólj Juditnak! Nem kell eltűrnöd semmit csak azért, mert új kolléga – mondta határozottan.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon tényleg szóljak-e Juditnak? Félek attól, hogy pletyka lesz belőle az irodában. Félek attól is, hogy Zsolt megharagszik rám és még rosszabb lesz a helyzet. De azt sem akarom, hogy minden nap rettegjek attól, mikor szólít meg újra.

Este anyukámat hívtam fel.

– Anyu, te mit tennél a helyemben? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Drágám, mindig állj ki magadért! Ha valaki átlépi a határaidat, azt jelezni kell! Ne hagyd magad! – mondta határozottan.

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat. Amikor Zsolt ismét odajött hozzám a konyhában, határozottan ránéztem.

– Zsolt, szeretném megkérni, hogy ne tegyen személyes megjegyzéseket rám és ne kérdezzen a magánéletemről. Ez nekem kellemetlen – mondtam remegő hangon.

Zsolt arca elvörösödött.

– Bocsánat… nem akartam megbántani – motyogta és gyorsan elment.

Egész nap remegtem belül. Vajon most mindenki tudni fogja? Vajon most én leszek a „hisztis nő”, aki nem bírja a viccet?

Délután Judit odajött hozzám.

– Eszter, minden rendben? Láttam reggel…

Nagy levegőt vettem és elmeséltem neki mindent. Judit végighallgatott és megnyugtatott: „Jól tetted! Itt mindenkinek joga van biztonságban érezni magát.”

Azóta Zsolt kerüli a társaságomat. A kollégák közül többen rám mosolyognak és érzem: nem vagyok egyedül. De még mindig ott motoszkál bennem a félelem: vajon legközelebb is lesz bátorságom kiállni magamért?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrni a tolakodást egy munkahelyen? Vajon tényleg én reagáltam túl?