„Kívülálló a saját családomban? – Egy magyar családi dráma belülről”

– Miért nem szóltatok, hogy jöttök? – kérdeztem remegő hangon, miközben anyám és a bátyám, Gábor már a konyhában pakolták ki a süteményeket. A vasárnapi ebéd nálunk mindig szent volt, de az utóbbi időben egyre inkább úgy éreztem, csak akkor vagyok része a családnak, ha épp szükségük van rám.

Anyám rám sem nézett, csak annyit mondott: – Jaj, Réka, ne kezd már megint! Ez a ház mindannyiunké.

Gábor közben már a hűtőből vette elő a maradék lecsót. – Amúgy is, te úgyis mindig egyedül vagy itthon – szúrta oda félvállról.

Azt hiszem, ekkor telt be a pohár. Az utóbbi hónapokban egyre többször éreztem magam kívülállónak a saját családomban. Ha valami baj volt – például amikor Gábor autója lerobbant vagy anyámnak orvoshoz kellett mennie –, azonnal rám számítottak. De ha családi ünnepség volt, vagy csak egy közös program, valahogy mindig lemaradtam a meghívásról. Azt mondták, biztosan dolgozom, vagy úgyis elfoglalt vagyok. De amikor segítség kellett, hirtelen én lettem az első.

Gyerekkoromban is mindig Gábor volt a kedvenc. Ő volt az okos, a sportos, aki mindenben első lett. Én csendesebb voltam, inkább olvastam vagy rajzoltam. Apám halála után még inkább összezárt a család – nélkülem. Anyám minden figyelmét Gáborra fordította, én pedig megtanultam csendben maradni.

Most viszont már harmincnégy éves vagyok, saját lakásom van – igaz, anyám nevén –, és mégis úgy érzem magam, mint egy albérlő. A vasárnapi ebéd is csak addig fontos, amíg ők akarják.

– Tudod mit? – szólaltam meg végül. – Ha tényleg mindannyiunké ez a ház, akkor talán engem is meg lehetne kérdezni, mikor jöttök át.

Anyám felkapta a fejét. – Hogy beszélsz te velem? Ez a ház apádé volt! Te csak azért laksz itt, mert mi hagyjuk!

Gábor elnevette magát. – Ne csinálj már drámát! Mindig túlreagálod a dolgokat.

Éreztem, hogy könny szökik a szemembe. Nem akartam sírni előttük. Inkább kimentem az erkélyre, és becsaptam magam mögött az ajtót.

A város zaja tompán szűrődött be. Néztem a panelházak között játszó gyerekeket, és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok túl érzékeny? Vagy csak annyira megszoktam már ezt a szerepet, hogy nem tudok kilépni belőle?

Aznap este anyám egy szó nélkül ment haza. Gábor még odavetette: – Majd szólj, ha lenyugodtál.

Napokig nem beszéltünk. A csend szinte fojtogató volt. A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Kolléganőm, Judit egyszer megkérdezte:

– Réka, minden rendben otthon?

Először csak legyintettem. De aztán kibukott belőlem minden: hogy mennyire fáj ez az egész, hogy mennyire magányosnak érzem magam a saját családomban.

Judit megölelt. – Tudod, nálunk is volt ilyen. Az embernek néha ki kell mondania azt is, amitől fél.

Ez adta meg a lökést. Egy hét múlva leültem anyámmal beszélgetni. Nem volt könnyű.

– Anya, szeretném, ha tudnád: nekem is vannak érzéseim. Nem akarok mindig csak akkor családtag lenni, ha kényelmes nektek.

Anyám először csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Tudom, hogy nem voltam mindig igazságos veled… De olyan nehéz volt apád nélkül…

– Nekem is hiányzik apa – mondtam sírva.

Aznap este először ölelt meg anyám hosszú idő után.

Gáborral már nehezebb volt. Ő sosem értette igazán az érzéseimet. Egy ideig kerültük egymást. Aztán egyszer csak felhívott:

– Figyelj… lehet, hogy néha tényleg önző vagyok. De te is lehetnél kicsit lazább.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez bocsánatkérés-e vagy újabb vádaskodás. De legalább beszélgettünk.

Azóta próbálom jobban meghúzni a határaimat. Ha jönnek hozzám, előre megbeszéljük. Ha segítség kell tőlem, elmondom, mikor érek rá.

Néha még mindig fáj, hogy nem vagyok igazi része a családnak – legalábbis nem úgy, ahogy szeretném. De már nem hagyom magam teljesen háttérbe szorítani.

Vajon más is érzi így magát néha? Hányan vannak még azok közöttünk, akik csak akkor számítanak családtagnak, ha kényelmes? Ti mit tennétek a helyemben?