„Az egész életemet a szüleimnek adtam – most, hogy már nincsenek, nem tudom, ki vagyok”

– Marika, kérlek, hozz egy pohár vizet! – hallottam anyám remegő hangját a nappaliból. Már megint. A kezem remegett, ahogy letettem a könyvet, amit olvasni próbáltam – de már rég nem tudtam elmerülni benne. Az életem az utóbbi években csak ilyen apró kérésekből és kötelességekből állt.

Már gyerekkoromban is én voltam az, aki mindent megoldott. A bátyám, Laci hamar elköltözött Budapestre, családot alapított, én pedig maradtam. Amikor huszonhárom évesen apám szívrohamot kapott, anyám kétségbeesetten hívott fel: „Marika, nem bírom egyedül!” Akkor azt mondtam magamnak: csak egy kis időre megyek haza Szolnokra, amíg minden rendeződik. De az a „kis idő” negyven évig tartott.

Az életemet a szüleim köré szerveztem. Először apámnak kellett segíteni: gyógyszerek, orvoshoz járás, diéta. Aztán anyám is egyre gyengébb lett. A barátaim sorra eltűntek mellőlem – ki házasodott, ki külföldre ment dolgozni. Én pedig minden napomat ugyanazzal a rutinnal kezdtem: reggeli készítés, gyógyszerek adagolása, takarítás, bevásárlás. Néha úgy éreztem magam, mint egy árnyék a saját házamban.

– Marika, miért nem mész el legalább egy moziba? – kérdezte egyszer a szomszéd Marika néni. Csak mosolyogtam rá fáradtan: – Majd egyszer…

Aztán apám meghalt. Anyám teljesen összetört. Akkor már ötven voltam. Az unokatestvéreim néha felhívtak: „Nem gondolod, hogy most már magaddal is törődnöd kellene?” De hogyan? Az egész életemet az határozta meg, hogy másokról gondoskodom.

Anyám utolsó éveiben már alig beszéltünk mást, mint a gyógyszerekről és az orvosokról. Néha próbáltam vele nosztalgiázni:

– Emlékszel, amikor még együtt mentünk a Tisza-partra fagyizni?
– Az régen volt, kislányom… – sóhajtotta.

Aztán tavaly ő is elment. Egyedül maradtam a nagy házban. Az első hetekben csak ültem a konyhában és bámultam a falat. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem voltak gyerekeim – sosem volt időm vagy lehetőségem családot alapítani. Nem volt férjem sem – egyszer volt egy komoly kapcsolatom, de amikor választanom kellett közte és a szüleim között, nem volt kérdés.

Laci néha felhív Budapestről:
– Marika, gyere fel hozzánk hétvégére! A gyerekek is örülnének.
De valahogy mindig találtam kifogást: túl messze van, nincs kedvem utazni… Igazából félek attól, hogy idegen lennék közöttük.

A napjaim most üresek. Reggelente felkelek, de nincs miért sietnem. Néha elmegyek a piacra, csak hogy emberek között legyek. A szomszédok udvariasan köszönnek, de érzem rajtuk a sajnálatot.

Egyik este leültem a régi családi album elé. Néztem a képeket: anyám fiatalon, apám nevetve tartja a karjában Lacit és engem. Hirtelen elsírtam magam. Rájöttem: egész életemben mások életét éltem.

A múlt héten elmentem a helyi könyvtárba – először húsz év után. A könyvtárosnő kedvesen rám mosolygott:
– Régen láttuk errefelé! Hogy van?
– Most tanulom újra… élni – mondtam halkan.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon lehet-e még újrakezdeni hatvan felett? Van-e értelme keresni valami újat? Vagy már késő?

Tegnap este Laci újra hívott:
– Marika, tényleg örülnénk neked! Ne zárkózz el tőlünk!
Hosszan hallgattam, majd csak annyit mondtam:
– Megpróbálom…

Most itt ülök az üres házban és azon gondolkodom: vajon mennyi mindent adhat még az élet nekem? Vagy tényleg csak ennyi volt?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még újrakezdeni ennyi év után? Vagy örökre elveszett az idő?