Zárt ajtók mögött: Egy barátság, irigység és újrakezdés története válás után

– Te, Anna, most akkor miből élsz? – kérdezte Eszter, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávéját kavargatta. A hangja halkan csengett, de a szemei villantak. Éreztem, hogy nem csak kíváncsiság volt benne, hanem valami más is – valami, ami szúrt.

A válásom óta ez volt az első alkalom, hogy Eszter átjött hozzám. A lakásban még mindig ott voltak a régi életünk nyomai: a gyerekrajzok a hűtőn, a közös fotók, amiket még nem volt erőm elpakolni. Próbáltam mosolyogni, de a torkomban gombóc nőtt.

– Dolgozom, ahogy eddig is – feleltem halkan. – Meg persze ott van a gyerektartás is.

Eszter bólintott, de láttam rajta, hogy nem elégszik meg ennyivel. – Azért nem lehet könnyű… Egyedül. Meg hát… tudod, mostanában minden olyan drága lett. – A hangja most már nyíltan kétkedő volt.

Nem tudtam eldönteni, hogy aggódik értem vagy csak irigykedik. Eszter mindig is kicsit versengő volt velem – már az egyetemen is. De most más volt. Most mintha azt várta volna, hogy beismerem: elrontottam az életem.

– Nem könnyű – mondtam végül. – De próbálok talpon maradni.

Csend lett köztünk. A kávé illata keveredett a feszültséggel. A gyerekek a szobában játszottak, néha áthallatszott egy-egy nevetés vagy kiabálás. Eszter tekintete végigsiklott a nappalin, ahol még mindig ott állt Gábor régi fotelje.

– És… Gábor fizet rendesen? – kérdezte hirtelen.

Ez már túl sok volt. Éreztem, ahogy elönt a harag és a szégyen egyszerre. Miért kell ezt firtatnia? Miért nem elég neki, hogy próbálok túlélni?

– Igen, fizet – vágtam rá keményebben, mint akartam. – De ez nem az a téma, amiről most beszélgetni szeretnék.

Eszter sértődötten hátradőlt. – Jól van, csak aggódtam érted…

De tudtam, hogy nem csak aggódás volt benne. Az utóbbi időben egyre többször éreztem rajta ezt a furcsa irigységet. Mintha azt gondolná: nekem most könnyebb, mert „szabad” vagyok. Pedig minden nap küzdelem volt.

Este, amikor Eszter elment, sokáig ültem egyedül a kanapén. A telefonon pittyegett egy új üzenet: „Ne haragudj, ha túl kíváncsi voltam. Csak félek, hogy elveszítelek.” Elolvastam többször is. Vajon tényleg félt? Vagy csak nem tud mit kezdeni azzal, hogy az életem más irányt vett?

Másnap anyám hívott fel. – Anna, jól vagy? Láttam Esztert hazafelé menet… Olyan furcsán nézett ki.

– Semmi baj – hazudtam. – Csak beszélgettünk.

De anyám nem hagyta annyiban. – Tudod, az emberek néha irigyek arra is, amitől te szenvedsz. Ne hagyd, hogy bántson.

A munkahelyemen is éreztem a változást. A kollégáim félve kérdeztek rá a válásra; mintha attól tartanának, hogy elkapják tőlem ezt a „fertőzést”. Egyik nap Zsuzsa odajött hozzám a konyhában:

– Anna, ha kell valami segítség… szólj! Tudom, milyen nehéz lehet most neked.

Elmosolyodtam, de belül összeszorultam. Nem akartam segítséget kérni senkitől. Meg akartam mutatni mindenkinek – főleg Eszternek –, hogy képes vagyok egyedül is boldogulni.

A hétvégén elmentem a gyerekekkel a Margitszigetre. Néztem őket, ahogy futkároznak a fák között, és arra gondoltam: talán tényleg újrakezdhetek mindent. Talán nem kell mindig megfelelnem mások elvárásainak.

De amikor este lefeküdtem, újra előjöttek Eszter szavai. Vajon tényleg elveszítem őt? Vagy csak most derül ki igazán, milyen barátság volt köztünk?

Egy hét múlva Eszter újra felhívott.

– Anna… beszélhetnénk? Sajnálom azokat a dolgokat… Csak annyira félek attól, hogy nélküled üres lesz minden.

Hallgattam egy darabig. Aztán halkan megszólaltam:

– Én is félek néha. De nem akarok úgy élni tovább, hogy mindig magyarázkodnom kell.

Csend lett a vonalban.

– Akkor kezdjük újra? – kérdezte végül Eszter.

Nem tudtam rögtön válaszolni. Mert nem csak rajta múlt ez az egész – hanem rajtam is. Hogy képes vagyok-e megbocsátani neki… és magamnak is.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon tényleg lehet újrakezdeni egy barátságot úgy, hogy közben önmagunk maradunk? Ti mit tennétek a helyemben?