Mindig azt hittem, hogy igaz barátnőm van – amíg meg nem hallottam, mit mond rólam a hátam mögött

– Te, Eszter, szerinted miért ragaszkodik hozzám ennyire? – hallottam meg Emese hangját a konyhából, miközben a nappaliban pakoltam össze a társasjátékokat. Megálltam, mert sosem hallottam még így beszélni rólam. – Hát, mert te vagy neki az egyetlen – válaszolta Eszter, a közös barátnőnk. – De őszintén, néha olyan fárasztó tud lenni. Mindig csak panaszkodik, és minden apróságot túlreagál.

A szívem hevesen vert. Nem akartam hinni a fülemnek. Emese volt az, akivel tizenkét éve mindent megosztottam: az első szerelmemet, a szüleim válását, a sikereimet és a legnagyobb bukásaimat is. Mindig azt hittem, hogy ő is ugyanígy érez irántam. Most viszont úgy tűnt, csak egy kényelmes megoldás vagyok számára – valaki, akihez bármikor fordulhat, ha unatkozik vagy bajban van.

Nem tudtam eldönteni, hogy bemenjek-e hozzájuk, vagy inkább elmeneküljek. Végül csak álltam ott, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valamin. Aztán Emese folytatta:

– Tudod, Eszter, néha úgy érzem, hogy csak azért tartom vele a kapcsolatot, mert mindig ott van nekem. De ha őszinte akarok lenni… néha már terhes is. Sosem mondanám ezt neki, de…

Nem bírtam tovább hallgatni. Halkan letettem a játékokat az asztalra, és kisurrantam az ajtón. A hideg márciusi levegő arcul csapott, de nem érdekelt. Csak mentem az utcán lefelé a panelházak között, miközben a könnyeim csorogtak.

Aznap este nem aludtam. Folyton visszhangzott bennem Emese hangja: „néha már terhes is”. Vajon tényleg ennyire fárasztó vagyok? Tényleg csak egy pótmegoldás voltam neki? Az összes közös emlékünk hirtelen értelmét vesztette.

Másnap reggel Emese rám írt Messengeren: „Jól vagy? Olyan hirtelen mentél el tegnap.” Nem tudtam mit válaszolni. Hazudjak? Írjam le neki mindazt, amit hallottam? Vagy csak hagyjam az egészet? Végül annyit írtam: „Kicsit rosszul lettem.”

Napokig kerültem őt. A munkahelyemen is szétszórt voltam – a kollégáim kérdezgették, mi bajom van. De mit mondhattam volna? Hogy az egyetlen emberben sem bízhatok már, akit a családom után a legfontosabbnak tartottam?

Egy hét múlva Emese felhívott. – Zsófi, mi történt? Nagyon aggódom érted! – szólt bele a telefonba.

– Semmi különös – válaszoltam fásultan.

– Ne haragudj rám, ha valamit rosszul csináltam! – kérte bocsánatkérően.

Ekkor eldöntöttem: elmondom neki az igazat.

– Hallottam a beszélgetéseteket Eszterrel múltkor – mondtam halkan.

Csend lett a vonalban. Hallottam, ahogy Emese mély levegőt vesz.

– Zsófi… én… nem úgy gondoltam…

– Dehogynem! Pontosan úgy gondoltad! – tört ki belőlem a fájdalom. – Évek óta azt hittem, hogy te vagy az igazi barátnőm. Most meg kiderül, hogy csak kényelmes vagyok neked? Hogy terhes vagyok?

– Zsófi, kérlek… néha mindenki mond olyat, amit nem gondol komolyan…

– De én komolyan vettem mindent! Minden titkomat rád bíztam! – zokogtam.

Emese sírt a telefonban. – Sajnálom… tényleg sajnálom… Nem akartalak megbántani… Csak néha túl sok minden történik egyszerre…

Letettem a telefont. Nem tudtam megbocsátani neki – legalábbis akkor még nem.

Azóta eltelt három hónap. Próbált keresni többször is, de én nem válaszoltam. A közös barátaink is furcsán viselkednek velem: mintha mindenki tudná, mi történt. A munkahelyemen is egyre magányosabbnak érzem magam. Néha azon kapom magam, hogy órákig bámulom a plafont este lefekvés előtt.

Anyukám próbál segíteni: – Zsófikám, ne hagyd magad! Lesznek még új barátok! De én már nem hiszek ebben. Hogyan bízhatnék meg újra bárkiben?

Egyik este Eszter rám írt: „Sajnálom, hogy így alakult. Nem akartunk megbántani.” Nem válaszoltam neki sem.

A legnehezebb az egészben az volt, hogy rá kellett jönnöm: talán sosem ismertem igazán Emesét. Talán csak azt láttam benne, amit látni akartam: egy lelki társat, aki mindig mellettem áll. Most viszont csak ürességet érzek ott, ahol régen bizalom volt.

Azóta próbálok új embereket megismerni: beiratkoztam egy festőtanfolyamra és elkezdtem futni a Margitszigeten. Néha beszélgetek idegenekkel a padon ülve. De minden alkalommal eszembe jut: vajon ők is csak addig lesznek mellettem, amíg kényelmes vagyok számukra?

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e újra bízni valakiben? Vagy örökre magányos maradok? Ti mit tennétek a helyemben?