„Mikor a szerelem számlává válik: Tíz év házasságom árnyékában” – Az igazság pillanata Gáborral

– Már megint elfelejtetted befizetni a villanyszámlát, Anna? – Gábor hangja élesen hasított bele a csendbe, miközben én a konyhaasztalnál ültem, kezemben egy csésze kihűlt teával. Az ablakon túl sötét volt, csak a szomszéd kutyájának ugatása törte meg az éjszakát.

– Nem felejtettem el, csak… – próbáltam magyarázkodni, de ő már a hűtő előtt állt, és dühösen csapta be az ajtót.

– Mindig csak kifogásokat keresel! – vágta hozzám. – Ha nem tudsz odafigyelni az egyszerű dolgokra sem, akkor miért csodálkozol, hogy hónapról hónapra mínuszban vagyunk?

A szívem összeszorult. Tíz évvel ezelőtt még együtt nevettünk az ilyen apróságokon. Akkoriban Gábor minden este megölelt, és azt mondta: „Nincs olyan gond, amit ne oldanánk meg együtt.” Most viszont minden napunk egy újabb csata volt. A számlák, a gyerekek iskolai költségei, az autó javítása – minden csak újabb ok lett arra, hogy egymás ellen forduljunk.

A legrosszabb az volt, hogy már nem emlékeztem, mikor beszélgettünk utoljára bármi másról, mint a pénzről. A szerelmünk lassan számlává vált.

Egyik este, amikor Gábor későn ért haza a munkából, leültem mellé a kanapéra. Próbáltam közelebb húzódni hozzá, de ő csak fáradtan sóhajtott.

– Fáradt vagyok, Anna. Egész nap dolgoztam. Nem tudnánk ezt holnap megbeszélni?

– De mit? – kérdeztem halkan. – Hogy mennyit költöttem a boltban? Hogy miért nem keresek többet? Vagy hogy mikor lesz végre minden rendben?

Gábor rám nézett, és egy pillanatra mintha megremegett volna a hangja.

– Nem tudom, Anna. Csak… túl sok minden nyomja a vállamat.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hol rontottuk el. Amikor tíz éve kimondtuk az igent a polgármesteri hivatalban, azt hittem, örökké tart majd az összetartozás érzése. De most úgy éreztem magam, mint egy lakótárs, akivel csak a közös kiadások kötnek össze.

A barátnőim szerint túl sokat agyalok mindenen. „Minden házasságban vannak hullámvölgyek” – mondta Zsuzsa egy kávé mellett. De amikor elmeséltem neki, hogy Gábor már hónapok óta nem ölelt meg úgy igazán, csak legyintett.

– Legalább van munkája! Nézd meg Katit: a férje elhagyta két gyerekkel.

De én nem akartam így élni. Nem akartam minden reggelt úgy kezdeni, hogy számolom a forintokat és azt latolgatom, vajon ma is lesz-e veszekedés.

Egyik vasárnap reggel Gábor anyja, Marika néni jött át ebédre. Már az ajtóban éreztem a feszültséget.

– Jaj, Annácska, látom megint nem sikerült rendet rakni! – nézett körbe kritikus szemmel. – Régen minden olyan szép volt nálatok.

Gábor csak hallgatott, én pedig próbáltam mosolyogni. De belül forrtam.

Ebéd közben Marika néni arról panaszkodott, mennyire nehéz mostanában minden: drága a rezsi, az élelmiszerárak az egekben vannak. Gábor bólogatott.

– Annának is jobban oda kellene figyelnie a kiadásokra – mondta halkan.

Mintha nem is lettem volna ott. Csak egy tétel voltam a családi költségvetésben.

Aznap este eldöntöttem: beszélnem kell Gáborral. Amikor lefeküdtünk, odafordultam hozzá.

– Gábor, szerinted boldogok vagyunk még?

Sokáig hallgatott.

– Nem tudom – felelte végül. – Néha úgy érzem, csak túlélünk egyik napról a másikra.

A könnyeim hangtalanul folytak le az arcomon. Próbáltam visszaemlékezni arra a fiúra, aki régen virágot hozott nekem minden hónapfordulón. Arra az érzésre, amikor elhittem: bármit kibírunk együtt.

Másnap reggel munkába menet a villamoson ültem, és néztem az embereket magam körül. Vajon hányan érzik ugyanezt? Hány házasság válik lassan számlák és költségvetések harcterévé?

Aznap este leültem írni egy levelet Gábornak. Leírtam mindent: a félelmeimet, a hiányérzetemet, azt is, hogy még mindig szeretem őt – de így nem tudok tovább élni.

Amikor elolvasta, sokáig csak ült némán.

– Anna… én sem vagyok boldog így. De félek változtatni. Félek attól, hogy ha mindent kimondunk, akkor végleg elveszítjük egymást.

– De ha nem mondjuk ki… akkor már most elvesztettük – suttogtam.

Azóta minden este próbálunk beszélgetni – nem csak a pénzről. Néha sikerül nevetni is valamin. De tudom: hosszú út áll előttünk.

Vajon tényleg meg lehet menteni azt, ami egyszer már elveszni látszott? Vagy vannak dolgok, amiket jobb elengedni? Ti mit tennétek a helyemben?