Miért vagyok mégis magányos, ha végül engem választott? – Egy szerető vallomása a magyar valóságból

– Miért nem veszed fel? – kérdezte Zoltán idegesen, miközben a telefonom újra és újra rezgett az asztalon. A kijelzőn Éva neve villogott, Zoltán felesége. Az a nő, akinek az életét darabokra szedtem, még ha nem is akartam.

– Nem akarok vele beszélni – suttogtam, és próbáltam elrejteni a remegést a hangomban. Zoltán arca megkeményedett, szemeiben ott volt az a fáradt, bűntudatos fény, amit azóta ismertem, mióta végleg elhagyta a családját miattam.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az a nő, akit titokban szeretnek. Mindig is önálló voltam, karrierista, aki nem hisz a mesékben. De amikor először megláttam Zoltánt a Pozsonyi úti kávézóban, valami megmozdult bennem. Magas volt, elegáns, és olyan kedvesen mosolygott rám, ahogy még senki. Aztán beszélgetni kezdtünk – először csak udvariasan, aztán egyre mélyebben. Elmondta, hogy van felesége és két gyereke. Nem titkolt semmit. Én pedig azt mondtam magamnak: csak beszélgetünk. Csak barátok vagyunk.

Aztán jöttek a hosszú telefonhívások esténként, amikor Éva már aludt otthon. A titkos találkozók a Margitszigeten, ahol úgy éreztem, mintha csak ketten lennénk a világon. Egy idő után már nem tudtam hazudni magamnak: beleszerettem. És ő is belém.

Zoltán hónapokig őrlődött. Láttam rajta, mennyire szereti a gyerekeit, mennyire fél attól, hogy mindent elveszít. De végül megtette. Egy este felhívott: – Elmondtam Évának mindent. Elköltözöm.

Akkor azt hittem, ez lesz életem legboldogabb napja. De amikor Zoltán beköltözött hozzám a kis lakásomba Újlipótvárosban, valami megváltozott. Az első napokban minden új volt és izgalmas – együtt főztünk vacsorát, néztük a régi magyar filmeket, nevettünk apróságokon. De aztán jöttek a hétköznapok.

Zoltán egyre többet telefonált a gyerekeivel. Minden második hétvégén elment hozzájuk – én pedig egyedül maradtam a lakásban, és azon gondolkodtam: vajon most Éva mit érez? Vajon most is sír? Vagy már gyűlöl engem? Néha úgy éreztem, mintha minden falon keresztül hallanám az ő fájdalmát is.

Egy este Zoltán későn jött haza. Fáradt volt és ideges.
– Mi történt? – kérdeztem óvatosan.
– Semmi – felelte kurtán. – Csak nehéz volt ma otthagyni a gyerekeket.

Akkor először éreztem igazán: én sosem leszek az első az életében. Mindig ott lesznek ők – és Éva is, akitől elvettem mindent.

A barátaim közül többen elfordultak tőlem. Anyám egyszer sírva hívott fel:
– Kislányom, ezt nem így kellene… Gondolj bele, ha veled csinálnák ezt! – És én csak hallgattam, mert nem tudtam mit mondani.

A munkahelyemen is éreztem a suttogásokat. Mintha mindenki tudná, hogy én vagyok „az a nő”. Az elején még próbáltam magyarázkodni magamnak: Zoltán boldogtalan volt otthon, én csak segítettem neki megtalálni önmagát… De egy idő után már nem hittem el ezt sem.

Egy vasárnap délután Zoltán elment a gyerekekhez. Egyedül ültem a kanapén, néztem ki az ablakon az esőbe borult városra. A telefonom csendes volt – senki sem keresett. Akkor értettem meg igazán: lehet, hogy Zoltán most velem él, de én még sosem voltam ennyire magányos.

Pár hét múlva Éva felhívott. Felvettem.
– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem fáradtan.
– Csak azt akarom tudni… Boldog vagy legalább? Megérte?
Nem tudtam válaszolni neki. Csak ültem ott némán, és hallgattam a vonal túloldaláról érkező halk sírást.

Zoltán később azt mondta:
– Ne foglalkozz vele! Most már mi vagyunk együtt!
De én tudtam: sosem leszünk igazán együtt. Mindig ott lesz köztünk az árnyék – Éva fájdalma, a gyerekek hiánya, az elveszett család.

Azóta is gyakran gondolkodom: tényleg megéri valaki más boldogságát elvenni a sajátunkért? Vagy csak becsapjuk magunkat egy olyan szerelem illúziójával, ami sosem lehet teljes?

Ti mit gondoltok? Lehet-e boldog egy kapcsolat, ami mások könnyein épül fel?