„Harminc év után derült ki, hogy a férjem megcsalt – de nem ő nézett a szemembe, hanem a szeretője”

– Judit, beszélnünk kell – mondta Eszter, miközben a munkahelyi konyhában álltunk. A hangja remegett, a szemei vörösek voltak. Nem értettem, miért keresett fel, hiszen csak futólag ismertem, Ádám kolléganője volt. Aztán kimondta azt a mondatot, ami örökre beleégett az emlékezetembe: – Sajnálom, de viszonyom volt Ádámmal.

A világ megállt. A bögrém kiesett a kezemből, a kávé végigfolyt a padlón. Csak néztem Eszterre, és nem értettem semmit. Harminc éve voltunk házasok Ádámmal. Két felnőtt gyerekünk van, egy közös házunk Zuglóban, minden vasárnap családi ebéd. Hogy történhetett ez meg velünk? Miért pont most? Miért pont ő?

– Miért mondod ezt el nekem? – kérdeztem végül rekedt hangon.

– Mert ő nem meri – suttogta Eszter. – És mert neked jogod van tudni.

Hazamentem. Ádám már otthon volt, a tévét nézte, mintha minden rendben lenne. Leültem mellé, és csak annyit mondtam:

– Tudok róla.

Először nem értette. Aztán láttam rajta, hogy leesik neki. Elfordította a fejét, és csak annyit mondott:

– Sajnálom.

Nem sírtam. Nem kiabáltam. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy minden, amiben hittem, szétfoszlik. Aznap este külön szobában aludtunk. A gyerekeknek nem szóltam semmit. Másnap reggel Ádám korán elment otthonról, én pedig órákig ültem a konyhában, bámultam a régi családi fotókat a falon.

A szégyen volt a legrosszabb. Hogy mindenki tudja majd: engem megcsaltak. Hogy harminc év után nem voltam elég jó. Hogy valaki más kellett neki. Az anyám hangját hallottam a fejemben: „Juditkám, egy asszonynak tűrni kell.” De én már nem akartam tűrni.

A barátnőm, Kati hívott fel először.

– Hallottam valamit… Igaz?

– Igen – mondtam ki először hangosan. – Megcsalt.

Kati nem kérdezett többet. Csak átjött egy üveg borral és egy tábla csokival. Ültünk a teraszon, és hallgattunk. Néha ennyi is elég.

A következő hetekben Ádám próbált közeledni. Virágot hozott, főzött vacsorát, el akart menni velem színházba. De én már nem tudtam ugyanúgy ránézni. Minden mozdulatában azt láttam: hazudott nekem. Elvette tőlem azt a biztonságot, amit harminc év alatt építettünk fel.

A gyerekeim végül megtudták. A lányom sírt, a fiam dühös volt.

– Anya, mit fogsz csinálni? – kérdezte Anna.

– Nem tudom – válaszoltam őszintén.

Hetekig csak vegetáltam. Minden reggel felkeltem, elmentem dolgozni az iskolába – tanítónő vagyok –, mosolyogtam a gyerekekre, de belül üres voltam. Este hazamentem egy üres lakásba: Ádám elköltözött Eszterhez.

Aztán egy nap a tükörbe néztem, és nem ismertem magamra. Ősz hajszálak, karikás szemek, fáradt arc. Hol van az a Judit, aki szeretett élni? Hol van az a nő, aki nevetett a Balaton-parton, aki táncolt az esküvőjén?

Elhatároztam: nem hagyom magam tönkremenni.

Elkezdtem futni reggelente a Városligetben. Először csak pár percet bírtam, de napról napra jobb lettem. Beiratkoztam egy festőtanfolyamra is – mindig is szerettem volna kipróbálni magam benne. Új barátokat szereztem: Marika néni hetvenévesen kezdett festeni, Zsuzsa pedig épp válófélben volt.

Egy este Anna átjött hozzám.

– Anya, olyan más vagy mostanában… Mintha újra élnél.

– Talán tényleg most kezdek el igazán élni – mondtam neki mosolyogva.

Ádám néha ír üzenetet: „Hiányzol.” De én már nem válaszolok neki. Nem akarok visszanézni arra az életre, ahol csak árnyéka voltam önmagamnak.

Eszterrel egyszer még találkoztam véletlenül egy boltban. Megállt előttem, lesütötte a szemét.

– Sajnálom – mondta újra halkan.

– Én már nem haragszom rád – válaszoltam őszintén. – De magadra vigyázz.

Most már tudom: nem az én hibám volt. Nem vagyok kevesebb attól, hogy megcsaltak. Sőt: erősebb vagyok annál, mint valaha gondoltam volna.

Néha még eszembe jutnak a régi idők: az első közös karácsonyunk Ádámmal, amikor még hittünk egymásban; vagy amikor együtt nevettünk a gyerekekkel a kertben nyáron. De már nem fáj annyira.

Most már tudom: mindig van újrakezdés. És talán ötvenöt évesen kezdődik csak igazán az élet…

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg jobb továbblépni és új életet kezdeni?