Egy összegyűrt blokk és egy összetört szív – amikor a rózsák nem nekem szóltak

– Ez meg mi a fene? – motyogtam magam elé, miközben a morzsákat törölgettem a konyhapultról. A reggeli után mindig én takarítok, ez valahogy rám ragadt az évek során. De most valami furcsa volt: az asztal alatt egy összegyűrt papírdarab hevert. Felvettem, és ahogy kisimítottam, a szívem hevesebben kezdett verni. Egy blokk volt, a közeli Virágzó Álom virágboltból. Dátum: három nappal ezelőtt. Tétel: rózsacsokor – 18 000 forint.

Leültem a székre, mintha hirtelen elgyengültek volna a lábaim. A kezem remegett, ahogy újra és újra elolvastam a szavakat. Rózsacsokor. 18 000 forint. De én nem kaptam rózsát. Aznap este is csak egy gyors puszi volt, egy fáradt „Jó éjt, Zsuzsa”, semmi több. Akkor kinek vette a férjem, Gábor, ezt a csokrot?

A gondolatok cikáztak a fejemben. Talán anyukájának? De az anyósom vidéken lakik, és ha Gábor meglátogatja, mindig szól előre. Aztán eszembe jutott: három napja azt mondta, hogy túlórázik. Későn jött haza, fáradtnak tűnt, de nem volt rajta semmi különös.

– Gábor! – kiáltottam ki a nappaliba, ahol épp a híreket nézte.
– Igen? – szólt vissza.
– Gyere csak ide egy percre!

Bejött, kezében a kávésbögrével.
– Mi történt?
– Ezt találtam az asztal alatt – nyújtottam felé a blokkot.

Először csak nézett rám, aztán elvette a papírt. Egy pillanatra megfeszültek az arcvonásai.
– Ez csak egy virágbolt… – kezdte.
– Tudom, hogy virágbolt! De én nem kaptam rózsát! – emeltem fel a hangom.

Csend lett. Gábor letette a bögrét az asztalra, és elfordította a fejét.
– Zsuzsa, ez nem az, aminek látszik…
– Akkor minek látszik? Mert nekem úgy tűnik, hogy valaki másnak vettél virágot!

A hangom remegett, de próbáltam erős maradni. Gábor sóhajtott.
– Egy kolléganőmnek volt születésnapja. Az egész osztály közösen vett neki ajándékot, én pedig vállaltam, hogy elhozom a csokrot.

Nem tudtam eldönteni, hogy higgyek-e neki. Ismertem már ezt a kolléganőt: Varga Réka, mindig túl közel állt Gáborhoz a céges bulikon. Egyszer még azt is mondtam Gábornak viccből: „Vigyázz vele!” Most már nem tűnt olyan viccesnek.

Aznap este alig szóltunk egymáshoz. Gábor korán lefeküdt, én pedig csak ültem a konyhában és bámultam a blokkot. Vajon tényleg csak ennyi lenne? Vagy valami több van mögötte?

Másnap reggel úgy éreztem, muszáj beszélnem valakivel. Felhívtam a nővéremet, Katát.
– Kata, szerinted normális az, ha egy férj ilyen drága virágot vesz egy kolléganőnek?
– Hát… attól függ – felelte óvatosan. – De ha engem kérdezel, ez gyanús. Beszélj vele őszintén!

De hogyan beszéljek őszintén valakivel, akiben már nem vagyok biztos? Aznap egész nap csak ezen járt az eszem. A munkahelyemen is alig tudtam odafigyelni. A főnököm, Szabó úr többször rám szólt:
– Zsuzsa, minden rendben?
– Igen, csak kicsit fáradt vagyok – hazudtam.

Este Gábor később jött haza. Nem szólt semmit, csak ledobta magát a kanapéra és bekapcsolta a tévét. Éreztem, hogy valami megváltozott köztünk. Mintha egy láthatatlan fal nőtt volna közénk.

A következő napokban próbáltam figyelni rá: hova megy, kivel beszél telefonon, milyen üzeneteket kap. Egyszer láttam is egy üzenetet Rékától: „Köszönöm még egyszer a csodás csokrot!” Szívem összeszorult.

Egy este végül nem bírtam tovább.
– Gábor, mondd el őszintén: van valami közted és Réka között?

Sokáig hallgatott. Aztán végre megszólalt:
– Zsuzsa… én sem tudom pontosan, mi történik velem mostanában. Réka kedves hozzám, figyel rám… És te mindig olyan elfoglalt vagy itthon… Néha úgy érzem, mintha már nem is érdekelnelek.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Hát ezért? Mert dolgozom, főzök, mosok rájuk? Mert próbálom összetartani ezt az egész családot?

– És te? Te mikor kérdezted meg utoljára, hogy vagyok? Hogy érzem magam? – kérdeztem könnyes szemmel.

Gábor lehajtotta a fejét.
– Igazad van… De már nem tudom visszacsinálni azt, ami történt.

Aznap este külön szobában aludtunk. A gyerekek semmit sem vettek észre – legalábbis remélem –, de én egész éjjel csak forgolódtam.

Azóta minden nap egy kicsit nehezebb lett. Próbáltunk beszélgetni, próbáltunk újra közeledni egymáshoz, de mintha minden szónak súlya lenne most már közöttünk. Néha azon kapom magam: vajon tényleg ennyin múlik minden? Egy összegyűrt blokkon? Egy csokor rózsán?

Most itt ülök a konyhaasztalnál és azon gondolkodom: vajon lehet-e még bízni valakiben igazán? Vagy ha egyszer meginog a bizalom, soha többé nem lesz már ugyanaz?

Mit gondoltok ti? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb újrakezdeni mindent – akár egyedül is?