Amikor fordul a kocka: Egy súlyos felismerés – Az én történetem, ahogy a sors visszaadja, amit adtam

– Te tényleg nem látod magad? – kérdezte Réka egy péntek esti vacsora után, miközben a tányéromon még ott gőzölgött a harmadik szelet rántott hús. A hangja nem volt dühös, inkább fáradt. Az a fajta fáradtság, amit csak az évekig tartó harc hoz ki az emberből.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy a gyomromban nem csak az étel nehezedik el, hanem valami sokkal súlyosabb is: a szégyen. Réka mindig is küzdött a súlyával. Amikor megismertem, még vékony volt, de az első gyerek után felszaladtak rá a kilók. Akkoriban én voltam az, aki odaszúrt egy-egy megjegyzést: „Nem kéne annyi pogácsát enni”, „Lehetne egy kicsit többet mozogni”. Ő csak mosolygott, de láttam rajta, hogy fáj neki.

Most viszont minden megváltozott. Réka tavaly új munkahelyet kapott egy belvárosi irodában. Ott mindenki futott reggelente, salátát evett ebédre, és Réka is beállt a sorba. Lassan leolvadtak róla a kilók, az arca kisimult, a szeme újra csillogott. Én pedig… hát én maradtam otthon az építkezésen, ahol minden nap zsíros kenyeret ettem kolbásszal, és esténként sörrel öblítettem le a napot.

Aztán jöttek a kilók. Először csak egy-kettő, aztán már tíz is. A nadrágjaim szorítani kezdtek, de legyintettem: „Majd leadom.” Csakhogy nem ment. És Réka egyre többször nézett rám úgy, ahogy régen én őrá.

– Sanyi, beszélnünk kell – mondta egyik este, amikor már lefeküdtünk. – Nem akarom azt csinálni veled, amit te velem tettél. De aggódom érted. És… őszintén szólva néha haragszom is.

– Tudom – suttogtam. – Megérdemlem.

– Nem erről van szó! – vágott közbe. – Hanem arról, hogy mi történt velünk? Hogy jutottunk ide?

Nem tudtam válaszolni. Csak feküdtem mellette, és hallgattam a lélegzetét. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Réka sírva ment el aludni egy-egy bántó megjegyzésem után. Most én voltam az, aki magára maradt az önutálattal.

A következő hetekben próbáltam változtatni. Elmentem Rékával futni – legalábbis megpróbáltam –, de már az első kör után kiköptem a tüdőmet. A munkahelyemen is csak nevettek rajtam: „Na mi van Sanyi, diétázol? Majd elmúlik!”

De nem múlt el. Egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem Rékát. Már nem csak fizikailag volt más: mintha lelkileg is eltávolodott volna tőlem. Egy este későn ért haza, és amikor kérdeztem, hol volt, csak annyit mondott: „Edzésen.” De valahogy nem hittem el neki.

Elkezdtem féltékenykedni. Minden üzenetét néztem, minden mozdulatát figyeltem. Egyik este aztán kiborultam:

– Mondd meg őszintén! Van valakid?

Réka csak nézett rám döbbenten.

– Sanyi! Hogy gondolhatsz ilyet? Azért mert végre jól érzem magam a bőrömben?

– Nem tudom… Csak félek – vallottam be halkan.

– Félsz? És én mennyit féltem az elmúlt években? Hogy már nem kellek neked… Hogy szégyellsz mellettem! Most végre magabiztos vagyok, és te ezt sem bírod elviselni?

A szavai úgy ütöttek szíven, mint egy pofon. Rájöttem: sosem értettem meg igazán Rékát. Mindig csak azt néztem, nekem mi jó. Most viszont én vagyok az, aki elveszettnek érzi magát.

Az anyám is szóvá tette egyszer:

– Fiam, mi van veled? Réka olyan csinos lett! Te meg… hát… – Nem fejezte be a mondatot.

A gyerekeim is észrevették a változást. A kislányom egyszer odabújt hozzám:

– Apa, miért vagy mindig szomorú?

Nem tudtam neki mit mondani.

Egy vasárnap délután aztán Réka leült mellém a kanapéra.

– Sanyi – kezdte halkan –, szeretlek. De nem tudok helyetted élni. Nem tudok helyetted lefogyni vagy boldog lenni. Neked kell eldöntened, mit akarsz.

Sokáig ültem ott csendben. Végül megszorítottam a kezét.

– Sajnálom – mondtam –, mindent sajnálok. Segítesz nekem?

Réka bólintott. Azóta együtt járunk futni – lassan megy, de megy –, és esténként már nem sörözöm egyedül a tévé előtt. Néha még mindig elönt a szégyen vagy a félelem, de most már tudom: nem vagyok egyedül.

Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hányan bántják egymást szavakkal anélkül, hogy észrevennék: egyszer visszakapják ugyanazt? Ti mit tennétek a helyemben?