Amikor a mérleg két oldalán állsz: Egy házasság súlyos titkai

– Már megint rántott húst eszel vacsorára? – kérdeztem élesen, miközben Melinda a konyhapultnál állt, és a tányérjára szedte a frissen sült húst. A hangomban ott volt minden türelmetlenség, amit hónapok óta gyűjtögettem. – Nem gondolod, hogy ideje lenne odafigyelni magadra?

Melinda csak rám nézett, a szeme sarkában egy pillanatra megvillant valami fájdalom, de nem szólt vissza. Csak leült az asztalhoz, és csendben enni kezdett. A gyerekek is érezték a feszültséget, egyikük sem mert megszólalni. Azt hittem, ezzel jót teszek neki – hogy majd összeszedi magát, ha látja, mennyire zavar engem a változás. De valójában csak egyre távolabb kerültünk egymástól.

Évekig dolgoztam a családi vállalkozásban, reggeltől estig hajtottam magam. Melinda otthon volt a gyerekekkel, és bár tudtam, hogy ez sem könnyű, valahogy mindig úgy éreztem, nekem több jogom van panaszkodni. Amikor elkezdett hízni – először csak pár kilóval –, nem szóltam semmit. De ahogy telt az idő, egyre nehezebben tudtam elviselni. A barátok előtt is zavart, ha együtt jelentünk meg.

– Régen olyan csinos voltál – mondtam neki egyik este, amikor már mindenki aludt. – Nem értem, miért engedted el magad ennyire.

Melinda akkor sem szólt vissza. Csak felállt az ágyból, és kiment a fürdőszobába. Hallottam, ahogy halkan sír. Mégsem mentem utána. Azt gondoltam, majd magától rájön, hogy változtatnia kell.

Aztán egy nap minden megváltozott. Melinda talált egy állást egy közeli könyvesboltban. Eleinte azt hittem, csak ideiglenes lesz, de ahogy teltek a hetek, láttam rajta a változást. Reggelente mosolyogva indult el otthonról, este pedig fáradtan, de elégedetten tért haza. És ami még feltűnőbb volt: elkezdett fogyni.

– Jól áll ez az új blúz – mondtam neki egyik reggel, amikor éppen indulni készült.
– Köszönöm – felelte röviden, de a hangjában már nem volt ott az a régi bizonytalanság.

Észrevettem magamon is a változást. Egyre többször ettem késő este, amikor már mindenki aludt. A stressz miatt nassoltam: pogácsa, csoki, chips – mindegy volt, csak egy pillanatra elfelejtsem az ürességet. A munkahelyen is egyre nehezebben bírtam a tempót. Fáradékony lettem, és egyre többször kaptam magam azon, hogy kifogásokat keresek.

Egy este Melinda rám nézett vacsora közben:
– Jól vagy? Mostanában olyan levertnek tűnsz.
– Persze – vágtam rá gyorsan. – Csak sok a munka.

De ő nem hagyta annyiban:
– Ha gondolod, eljöhetnél velem futni reggelente. Jót tenne neked is.

Meglepődtem. Évekig én voltam az, aki kritizálta őt – most pedig ő ajánlja fel nekem ugyanazt a segítséget? Dühös lettem.

– Nem vagyok én olyan helyzetben, mint te voltál! – csattantam fel.

Melinda csak bólintott és nem szólt többet aznap este hozzám.

A következő hetekben egyre inkább magamba zárkóztam. A ruháim szorítani kezdtek, és már nem néztem szívesen tükörbe. A gyerekek is észrevették rajtam a változást.

– Apa, miért vagy mindig ilyen morcos? – kérdezte egyszer Bence.
– Csak fáradt vagyok – feleltem kurtán.

Egy vasárnap reggel Melinda anyámhoz ment a gyerekekkel. Egyedül maradtam otthon. Leültem a kanapéra egy zacskó chips-szel és bekapcsoltam a tévét. De nem tudtam elterelni a gondolataimat. Eszembe jutott minden bántó szó, amit Melindának mondtam az évek során. Most én vagyok az, aki szégyelli magát a teste miatt. Én vagyok az, aki elbújna mások elől.

Amikor Melinda hazaért, leült mellém.
– Szeretnék veled beszélni – mondta halkan.
– Miről?
– Arról, hogy hogyan tovább. Nem akarok többé úgy élni, hogy bántjuk egymást. Szeretném visszakapni azt az embert, akibe beleszerettem.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.

Azóta sok minden megváltozott köztünk. Próbálok odafigyelni magamra – nem csak kívülről, hanem belülről is. De néha még mindig hallom a saját hangomat a fejemben: azt a kritikus hangot, ami éveken át Melindát bántotta.

Vajon lehet-e újrakezdeni mindent ennyi év után? Meg tudunk-e bocsátani egymásnak – és főleg önmagunknak? Ti mit gondoltok: van visszaút egy ilyen történet után?