A vacsoraasztal árulása: Amikor rájöttem, hogy a férjem titokban anyjához jár enni

– Már megint hideg a vacsora, Zsuzsa – szólt oda Laci, miközben ledobta a táskáját a konyhaasztal mellé. A hangja fáradt volt, de valami más is bujkált benne, amitől összeszorult a gyomrom. Aznap este is órákkal később ért haza, mint ahogy ígérte. A pörkölt már harmadszor melegedett fel, a nokedli pedig teljesen összetapadt.

– Sajnálom, de nem tudtam tovább várni – válaszoltam halkan, miközben próbáltam elrejteni a csalódottságomat. Laci csak legyintett, és inkább nem is evett. Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon miért nem akar velem vacsorázni? Miért érzem magam egyre kevésbé fontosnak?

Másnap reggel, amikor Laci zuhanyozott, észrevettem egy furcsa illatot a kabátján. Nem az én főztöm illata volt – inkább valami ismerős, de mégis idegen fűszer keveréke. Akkor hasított belém a gondolat: talán az anyjánál járt.

A következő napokban egyre többször vettem észre apró jeleket. Egy-egy elharapott mondat telefonon: „Igen, anya, nagyon finom volt.” Vagy amikor a szennyesben megtaláltam a piros paprikás foltot az ingujján, amit én biztosan nem főztem. A gyanúm lassan bizonyossággá érett.

Egy péntek délután elhatároztam, hogy utánajárok. Munka után nem mentem haza rögtön, hanem elindultam Laci anyjához, Marika nénihez. Az ablakból láttam, ahogy Laci nevetve kanalazza a levest az asztalnál, miközben Marika néni szeretettel simogatja meg a vállát.

A szívem összetört. Nem csak azért, mert hazudott nekem, hanem mert úgy éreztem, sosem tudok versenyezni az anyja főztjével – vagy talán azzal a szeretettel sem, amit tőle kap.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Az egész házasságunkat átgondoltam: vajon mindig is második voltam? Vajon Laci tényleg engem választott, vagy csak egy pót-anyát keresett bennem?

Este, amikor hazaért, már vártam rá.

– Hol voltál? – kérdeztem remegő hangon.

– Csak dolgoztam… – felelte gyorsan, de nem nézett a szemembe.

– Láttalak Marikánál – mondtam ki végül. A csend súlyosabb volt minden szónál.

Laci sóhajtott. – Zsuzsa… ez nem arról szól, hogy nem szeretem a főztödet. Csak… néha hiányzik az otthoni íz. Anyám mindig úgy főzött nekem, ahogy senki más.

– És én? Én nem vagyok elég? – törtek ki belőlem a könnyek.

Laci leült mellém. – Nem erről van szó… csak annyi minden változott mostanában. A munkahelyemen is stresszes minden nap. Anyámnál meg… mintha újra gyerek lennék egy kicsit.

– De én is próbálkozom! Minden este főzök neked! – kiáltottam kétségbeesetten.

– Tudom… és hálás vagyok érte – mondta halkan. – De néha szükségem van arra az érzésre is, amit csak ő tud adni.

Napokig nem beszéltünk erről többet. Én magamba zárkóztam, Laci pedig még később járt haza. Egyre jobban elhidegültünk egymástól. Anyósommal sosem volt felhőtlen a viszonyom; mindig éreztem egyfajta versengést köztünk, de most mintha ő nyert volna végleg.

Egyik este aztán felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.

– Zsuzsa, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Beszélj Lacival! Mondd el neki, mit érzel! Ha nem tudjátok megbeszélni, akkor sosem lesz jobb.

Összeszedtem minden bátorságomat. Másnap este leültem Lacival.

– Szeretném, ha elmondanád őszintén: mi hiányzik itthon? Mit csinálok rosszul? – kérdeztem remegő hangon.

Laci sokáig hallgatott. – Nem csinálsz semmit rosszul… csak én vagyok gyenge. Félek attól, hogy elveszítem azt a biztonságot, amit gyerekkoromban éreztem. És néha úgy érzem, te is elvárod tőlem, hogy mindig erős legyek.

– De én is félek! Félek attól, hogy nem vagyok elég jó neked! Hogy mindig csak második leszek! – tört ki belőlem minden fájdalmam.

Aznap este először sírtunk együtt Lacival. Elmondta, mennyire szereti az anyját – de engem is szeret. Hogy néha egyszerűen csak menekülni akar a felnőtt élet felelősségei elől.

Nem oldódott meg minden varázsütésre. De elkezdtünk beszélgetni. Megpróbáltuk együtt elkészíteni Marika néni egyik receptjét – sokat nevettünk közben, és végül Laci azt mondta: „Ez majdnem olyan jó lett, mint anyámé!”

Rájöttem: nem kell tökéletesnek lennem. Nem kell versenyeznem senkivel. Csak őszintének kell lennünk egymással – és magunkkal is.

De vajon hány házasságban maradnak kimondatlanul ezek a fájdalmak? Hányan érzik magukat másodiknak a saját otthonukban? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg lehet egyszerre szeretni és elengedni? Kommenteljetek!