A feleségem megváltozott: Középkorú válság vagy valami más?
„Anna, miért kell minden áldott nap a gyerekekhez menned?” – kérdeztem ingerülten, miközben az asztalnál ültem és próbáltam megérteni a feleségem új szokásait. Anna csak egy pillanatra nézett rám, majd folytatta a mosogatást. „Csak segíteni akarok nekik, Péter. Tudod, mennyire elfoglaltak mostanában.”
De én nem értettem. Harminc év házasság után úgy éreztem, mintha egy idegennel élnék együtt. Anna mindig is gondoskodó volt, de most valami megváltozott benne. Mintha minden energiáját arra fordítaná, hogy mások életét rendbe tegye, miközben a miénk lassan szétesik.
A gyerekeink, Zsófi és Bence, már felnőttek és saját családjuk van. Nem kértek segítséget, de Anna mégis minden szabadidejét náluk töltötte. Néha úgy éreztem, hogy elhanyagol engem és a közös életünket. Egy este, amikor Zsófiéknál voltunk vacsorán, Bence félrehívott.
„Apa, minden rendben van veletek? Anya mostanában nagyon furcsán viselkedik.”
Sóhajtottam. „Nem tudom, fiam. Talán csak a középkorú válság. Vagy valami más.”
Bence bólintott, de láttam rajta, hogy ő is aggódik. A vacsora után hazafelé menet próbáltam beszélni Annával.
„Anna, mi történik veled? Miért érzed szükségét annak, hogy ennyire beleavatkozz a gyerekek életébe?”
Anna sóhajtott és az ablakon bámult ki. „Péter, néha úgy érzem, hogy elveszítettem önmagam. Az életem mindig is rólatok szólt: rólad és a gyerekekről. Most, hogy felnőttek és te is egyre inkább a munkádba temetkezel, nem tudom, ki vagyok én valójában.”
Ez a vallomás meglepett. Soha nem gondoltam volna, hogy Anna így érez. Mindig is azt hittem, hogy boldog a családunkkal és az életünkkel.
„De miért nem mondtad ezt korábban? Miért nem beszéltél velem erről?”
Anna szeme könnybe lábadt. „Féltem, hogy nem értenéd meg. Hogy azt hinnéd, elégedetlen vagyok veled vagy az életünkkel.”
Ez fájt. Mert bár valóban nem értettem teljesen, de szerettem volna megérteni őt.
„Anna, én mindig itt vagyok neked. De kérlek, ne hagyd figyelmen kívül a mi kapcsolatunkat sem.”
Ezután hosszú csend következett. Mindketten elmerültünk a gondolatainkban.
Az elkövetkező hetekben próbáltam több időt tölteni Annával. Elmentünk sétálni a Duna-parton, vacsoráztunk a kedvenc éttermünkben és újra felfedeztük egymást. Anna lassan kezdett visszatalálni önmagához.
Egy este, amikor a teraszon ültünk és néztük a naplementét, Anna megszólalt: „Tudod Péter, talán tényleg középkorú válság volt ez az egész. De most már tudom, hogy nem kell mindent megváltoztatnom ahhoz, hogy boldog legyek.”
Mosolyogtam és megszorítottam a kezét. „Mindig itt leszek neked, Anna. Együtt bármit megoldunk.”
És bár még mindig voltak nehézségeink és kihívásaink, úgy éreztem, hogy újra közelebb kerültünk egymáshoz.
De vajon hány házasság éli túl az ilyen változásokat? És vajon hányan mernek igazán szembenézni önmagukkal és a félelmeikkel?