„A barátság ára: Amikor Éva már nem keresett többé” – Egy negyvenéves kapcsolat vége, amit sosem gondoltam volna

– Miért nem hívsz már fel? – kérdeztem Évától remegő hangon, miközben a telefonkagylót szorongattam. A vonal túloldalán csend volt, csak a háttérben hallottam valami tévéműsort. – Mostanában sok a dolgom – felelte végül hűvösen, mintha csak egy távoli ismerős lennék, nem pedig az a nő, akivel negyven éve együtt sírtunk és nevettünk.

Azt mondják, az idő mindent megváltoztat. De én sosem gondoltam volna, hogy egyszer Éva lesz az, aki eltűnik az életemből. Pedig együtt kezdtük a pályánkat a nyolcvanas években egy zuglói könyvelőirodában, ahol a kávészünetek alatt egymás vállán panaszkodtunk a főnökre és a fizetésre. Ő volt a tanúm az esküvőmön, én pedig az övén. Ő lett a fiam keresztanyja, én pedig az ő lányának keresztanyja. Az életünk összefonódott, mint két régi fonal.

Az évek során mindig ott voltunk egymásnak. Amikor Éva férje, Laci elhagyta őt egy fiatalabb nőért, nálam sírt hajnalig, én főztem neki húslevest és együtt néztük a Szomszédokat. Amikor nekem lett daganatom, ő jött velem minden kontrollra, és ő hozta be a kórházba a kedvenc könyvemet. A gyerekeink együtt nőttek fel, közös nyaralások a Balatonon, közös karácsonyok, közös titkok.

De valahogy az utóbbi években minden megváltozott. Először csak azt vettem észre, hogy Éva egyre gyakrabban kér tőlem szívességet: vigyázzak az unokájára, segítsek neki elintézni valamit az önkormányzatnál, vagy vigyem el orvoshoz, mert ő nem mer egyedül menni. Mindig örömmel segítettem – hiszen ezért vannak a barátok, nem? De amikor tavaly ősszel én kértem tőle valamit – hogy jöjjön el velem egy orvosi vizsgálatra, mert féltem –, hirtelen nem ért rá. „Sajnálom, de most nekem is sok a gondom” – mondta.

Először csak legyintettem. Majd máskor. De aztán egyre ritkábban hívott fel. A közös kávézások elmaradtak. A születésnapomon csak egy üzenetet küldött: „Boldog szülinapot!” – semmi több. Karácsonykor is csak egy sablonos képeslap érkezett tőle.

Próbáltam beszélni vele erről. Egyik délután átmentem hozzá, vittem neki házi sütit is, amit mindig szeretett. Leültünk a konyhában, de valahogy feszélyezett lett a hangulat.

– Éva, mondd meg őszintén: haragszol rám valamiért? – kérdeztem végül.
– Nem haragszom – felelte gyorsan. – Csak mostanában annyi minden történik…
– De régen mindig mindent megbeszéltünk! – fakadtam ki. – Most meg úgy érzem, mintha csak akkor keresnél, ha valamire szükséged van.
– Ez nem igaz! – vágta rá sértetten. – De tudod jól, hogy most mennyire nehéz nekem minden…
– Nekem is nehéz! – mondtam halkan.

Csend lett köztünk. Aztán felállt és elkezdte pakolni a mosogatógépet. Éreztem: vége van.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Próbáltam visszaidézni az elmúlt éveket: vajon tényleg mindig csak én adtam? Vagy csak most érzem így, mert magányos vagyok? A férjem meghalt három éve, a fiam Németországban él, ritkán látom. Éva volt az utolsó biztos pont az életemben.

Azóta eltelt fél év. Nem keresett. Én sem hívtam már fel. Néha látom Facebookon, hogy új barátnőkkel kávézik valami menő helyen a belvárosban. Néha összefutok vele a piacon; ilyenkor csak biccentünk egymásnak.

A szívem mélyén még mindig hiányzik. Néha azt gondolom: talán én rontottam el valamit. Talán túl sokat vártam tőle. Talán tényleg csak akkor volt mellettem, amikor neki is jó volt.

De aztán eszembe jutnak azok az éjszakák húsz évvel ezelőttről, amikor együtt nevettünk a konyhában egy üveg Egri Bikavér mellett, és azt érzem: nem lehetett minden hazugság.

Most itt ülök egyedül a lakásomban, és azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan veszítették el a legjobb barátjukat úgy, hogy észre sem vették: ez a kapcsolat már rég nem barátság volt?

Talán nem is az fáj igazán, hogy Éva eltűnt az életemből. Hanem az, hogy rá kellett jönnöm: néha azok bántanak meg legjobban, akiket legközelebb engedtünk magunkhoz.

Ti mit gondoltok? Lehet-e újra bízni valakiben ilyen csalódás után? Vagy jobb inkább egyedül maradni?