25 év házasság után rájöttem, hogy nem ismerem a férjemet – Egy titok, ami mindent megváltoztatott

– Gábor, ki az a Zsuzsa? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonomat szorongattam. A nappali sarkában álltam, a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Gábor éppen a híradót nézte, de a nevét hallva összerezzent. Egy pillanatig csak nézett rám, aztán elfordította a fejét.

– Miről beszélsz, Éva? – próbált nyugodt maradni, de a hangja elárulta.

– Láttam az üzeneteket – suttogtam. – A telefonodban. Véletlenül… De elolvastam. Nem tudtam megállni.

A csend, ami ezután következett, szinte fojtogató volt. Huszonöt év házasság után azt hittem, már mindent tudok róla. Hogy ismerem minden rezdülését, minden titkát. De most úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját életemben.

Gábor végül felsóhajtott. – Nem akartam, hogy így tudd meg… – mondta halkan.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Az egész világom darabokra hullott abban a pillanatban. Az elmúlt évek emlékei villantak fel előttem: a közös nyaralások Balatonon, a karácsonyok anyámnál Szegeden, a gyerekek születése… És most mindez semmivé lett egyetlen üzenet miatt.

– Mióta tart ez? – kérdeztem rekedten.

– Nem számít – válaszolta gyorsan, de láttam rajta, hogy hazudik. – Éva, kérlek… csak beszélgetünk. Semmi több.

– Ne nézz hülyének! – kiáltottam rá. – Huszonöt év után ezt érdemlem?

A gyerekeink, Dóri és Marci, ekkor léptek be a lakásba. Megdermedtek az ajtóban, amikor meglátták az arcomat. Dóri odaszaladt hozzám.

– Anya, mi történt?

Nem tudtam megszólalni. Csak átöleltem őt, és zokogtam. Gábor felállt, és kiment a konyhába. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót.

Aznap este nem aludtam semmit. Csak feküdtem az ágyban, bámultam a plafont, és próbáltam visszaemlékezni: mikor kezdődött el mindez? Mikor távolodtunk el egymástól ennyire? Talán amikor Gábor elvesztette a munkáját öt éve? Vagy amikor én annyira belemerültem a tanításba az iskolában, hogy alig volt időm rá?

Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmegyek pár napra. Időre van szükségem.”

A családunk széthullott. Dóri napokig nem szólt hozzám, csak sírt a szobájában. Marci dühösen csapkodta az ajtókat. Anyám hívogatott Szegedről: „Éva, mi történt? Gáborral minden rendben?” De mit mondhattam volna?

A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást. A kolléganőm, Ági félrehívott az ebédlőben.

– Éva, mi baj van? Olyan sápadt vagy…

– Semmi – hazudtam neki is –, csak fáradt vagyok.

De belül tombolt bennem a fájdalom és a harag. Hogy tehette ezt velem Gábor? Miért nem szólt előbb? Miért kellett titkolóznia?

Egy este aztán Dóri bejött hozzám.

– Anya… ugye nem fogtok elválni?

A kérdése úgy ütött szíven, mint egy pofon.

– Nem tudom, kicsim – suttogtam. – Most semmit sem tudok biztosan.

Az elkövetkező hetekben próbáltam összerakni magam. Elmentem pszichológushoz is – először életemben –, mert úgy éreztem, egyedül nem bírom tovább. A pszichológusom, Judit néni azt mondta:

– Éva, most magadra kell figyelned. Nem Gáborra, nem a gyerekekre – magadra.

De hogyan lehet ezt megtenni egy negyvennyolc éves nőnek, aki egész életében másokat helyezett előtérbe?

Gábor végül három hét múlva jött haza. Megöregedettnek tűnt, megtörtnek.

– Beszélnünk kell – mondta halkan.

Leültünk egymással szemben az asztalhoz.

– Sajnálom – kezdte –, tényleg sajnálom. Nem akartalak bántani. Zsuzsa… ő csak meghallgatott engem akkoriban, amikor úgy éreztem, te már nem figyelsz rám.

– És én? Ki hallgatott meg engem? – kérdeztem keserűen.

Sokáig csak ültünk csendben. Végül Gábor sírni kezdett. Talán először láttam őt így sírni ennyi év alatt.

Nem tudom még most sem, hogyan tovább. Próbáljuk újraépíteni azt, ami széthullott – de már soha nem lesz olyan, mint régen.

Néha azon gondolkodom: vajon hány házasságban élnek még így emberek Magyarországon? Hányan érzik magukat egyedül két ember között is?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e újrakezdeni ekkora árulás után? Vagy jobb lenne mindent magam mögött hagyni és új életet kezdeni?