„Miért segítettem annak, aki tönkretette anyám életét?” – Egy esős reggel, ami mindent megváltoztatott

– Ne hagyjon itt, kérem! – hallottam a remegő hangot, miközben a hideg esőcseppek végigfolytak az arcomon. A nő a földön feküdt, kabátja átázott, haja csapzottan tapadt a homlokára. Körülöttünk az emberek siettek tovább, mintha észre sem vették volna. Egy pillanatig haboztam – hiszen nekem is sietnem kellett –, de valami belülről arra késztetett, hogy odalépjek hozzá.

– Segítek felállni – mondtam halkan, és óvatosan megfogtam a kezét. Éreztem, mennyire törékeny. Felhúztam a járdáról, ő pedig hálásan nézett rám.

– Köszönöm, kedvesem… – suttogta. – Nem tudom, mi lett volna velem magácska nélkül.

– Jól van? Hívjak mentőt? – kérdeztem aggódva.

– Nem kell… csak egy kicsit megszédültem. Az a fránya vérnyomás…

A nevét kérdeztem, de csak legyintett.

– Irén vagyok. Irén néni. – A hangja ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová tenni. Segítettem neki leülni egy közeli padra, és vártam vele, amíg jobban lett.

Aznap elkéstem a munkahelyemről. A főnököm, Katalin, szúrós szemmel nézett rám.

– Zsuzsa, ez már a harmadik alkalom ebben a hónapban! – csattant fel.

– Sajnálom, de egy idős hölgy elesett az utcán… – kezdtem magyarázkodni.

– Mindig van valami kifogásod! – legyintett Katalin.

Egész nap Irén néni járt a fejemben. Valami furcsa érzés motoszkált bennem – mintha már láttam volna őt valahol. Este otthon anyám fényképeit nézegettem, amikor megakadt a szemem egy régi csoportképen. Anyám fiatalon állt rajta, mellette egy nő… ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mosoly. Irén néni.

Leforrázva ültem le az ágy szélére. Gyerekkoromban anyám sokat mesélt egy bizonyos Irénről, aki miatt elvesztette az állását a helyi könyvtárban. Irén volt az akkori igazgatóhelyettes, aki hamis vádakkal illette anyámat lopással – soha nem bocsátott meg neki senki a családból. Anyám éveken át munkanélküli volt miatta; apám emiatt hagyta el őt. Az egész életünk megváltozott akkor.

Másnap újra találkoztam Irén nénivel a bolt előtt. Megismert.

– Maga volt tegnap az angyalom! – mondta mosolyogva.

– Igen… – feleltem feszülten. – Mondja csak… dolgozott valaha könyvtárban?

Irén arca elkomorult.

– Igen… régen. De miért kérdezi?

– Az édesanyám is ott dolgozott… Varga Mária volt a neve.

Irén néni keze megremegett.

– Ó… Mária… – suttogta. – Tudom, ki maga.

A levegő megfagyott közöttünk. Egy pillanatig csak némán néztük egymást.

– Maga tönkretette anyám életét – mondtam ki végül remegő hangon.

Irén lehajtotta a fejét.

– Tudom… és megbántam ezerszer is. De akkoriban fiatal voltam és gyáva. Féltem az igazgatótól, és inkább ráfogtam másra azt, amit én követtem el…

Dühös voltam és csalódott. Hányszor láttam anyámat sírni éjszakánként? Hányszor hallgattam végig a veszekedéseket apámmal? És most itt áll előttem az asszony, aki mindezt okozta – és én segítettem neki.

– Miért nem kért bocsánatot soha? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Próbáltam… de mindig féltem szembenézni vele. Azt hittem, már úgysem számít neki…

Hazamentem és mindent elmondtam anyámnak. Ő csak csendben hallgatott, majd halkan megszólalt:

– Tudod, Zsuzsa, én már rég megbocsátottam neki magamban. Az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk.

Nem értettem ezt akkor még teljesen. Napokig őrlődtem magamban: helyesen cselekedtem-e? Lehet-e megbocsátani annak, aki tönkretette egy család életét? Vagy csak újra feltéptem a régi sebeket?

Végül elmentem Irén nénihez. Egy csokor virágot vittem neki.

– Köszönöm, hogy őszinte volt velem – mondtam neki. – És remélem, egyszer maga is megbocsát magának.

Ő sírva ölelt át.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt. Vajon tényleg képesek vagyunk elengedni a múltat? Vagy örökre cipeljük magunkkal mások bűneit?