Az utolsó ölelés: Egy anya története Emmáról és a búcsúról

– Eszter, most már bejöhet – suttogta a nővér, miközben az ajtófélfának támaszkodtam. A kezem remegett, a torkomban gombóc, mintha minden lélegzetvétel is fájna. A folyosón túl, a fehér ajtó mögött Emma feküdt – az én kicsi lányom, akinek már csak néhány órája maradt ezen a világon.

– Anya, ugye nem fáj neki? – kérdezte halkan a férjem, Gábor, miközben a vállamra tette a kezét. Nem tudtam válaszolni. Csak bólintottam, mintha ezzel elűzhetném a félelmet, ami mindkettőnket szorongatta.

Emma két éve született, egy forró augusztusi napon. Azóta minden reggel az ő nevetése ébresztett. Most azonban csak a gépek halk pittyegése töltötte be a szobát. Az orvosok mindent megtettek, de egy váratlan agyvérzés elvette tőlünk azt az időt, amit együtt tölthettünk volna.

A nővérek csendben énekeltek neki: „Süss fel nap, fényes nap…” Emma arca békés volt, mintha csak aludna. Odaléptem hozzá, megsimogattam az arcát. – Kicsim… – suttogtam. – Anya itt van.

Az orvos, dr. Tóth Zsuzsa leült mellénk. – Eszter, Gábor… Tudom, hogy ez lehetetlenül nehéz. De szeretném megkérdezni: gondolkodtak már azon, hogy Emma szervei más gyerekek életét menthetnék meg?

Gábor rám nézett, könnyes szemmel. – Nem tudom… Nem tudom, hogy képes vagyok-e erre – mondta megtörten.

Én csak néztem Emmát. Azt akartam, hogy valami értelme legyen ennek az egésznek. Hogy ne csak fájdalom maradjon utána. – Ha Emma segíthet másoknak… akkor talán valahol tovább élhet belőle egy darab – mondtam végül remegő hangon.

A döntés súlya ránehezedett a mellkasomra. Aznap este anyám is bejött hozzánk. – Eszter, biztos vagy ebben? – kérdezte aggódva. – Tudod, hogy nem kell ezt megtenned.

– Tudom, anya. De ha én lennék annak a másik anyának a helyében… én is reménykednék – válaszoltam.

A család többi tagja nem értett egyet. A bátyám, Péter dühösen csapta le a telefont: – Hogy lehet ilyet kérni tőletek? Ez szentségtörés! – kiabálta.

De én tudtam: Emma mindig is mosolyt hozott mások életébe. Most is ezt tenné.

Az utolsó éjszakán Gáborral kettesben ültünk Emma ágya mellett. Fogtuk a kezét, meséltünk neki arról a sok játékról és nevetésről, amit együtt éltünk át. Hajnalban az orvosok jelezték: eljött az idő.

– Köszönöm, hogy az anyukád lehettem – suttogtam Emmának. – Szeretlek örökké.

Amikor elvitték őt a műtőbe, úgy éreztem, mintha kiszakították volna a szívemet. Gábor zokogott mellettem, én pedig csak ültem mozdulatlanul.

Napokig nem tudtam aludni. A lakásban minden Emma után kiáltott: a kis cipője az előszobában, a kedvenc plüssmacija az ágyán. Az emberek próbáltak vigasztalni: „Legalább segítettetek másokon.” De ez nem csökkentette a hiányt.

Egy hónappal később levelet kaptunk egy másik anyától, Judittól. A kislánya, Lili Emmának köszönhetően új szívet kapott. „Nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok” – írta Judit. „Emma nap mint nap velünk van.”

Először dühös voltam: miért pont az én lányom? Miért kellett ezt átélnünk? De ahogy teltek a hetek, lassan megtanultam együtt élni a fájdalommal és azzal a tudattal, hogy Emma valahol tovább él.

A családban még mindig vannak viták erről. Péter nem beszél velem hónapok óta. Anyám minden vasárnap gyertyát gyújt Emmáért. Gábor és én próbáljuk újra megtalálni egymást ebben az űrben.

Néha azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon Emma büszke lenne rám? És vajon képesek vagyunk-e valaha feldolgozni egy ilyen veszteséget?

Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok megbocsátani magatoknak egy ilyen döntés után? Vagy örökre ott marad bennünk ez a fájdalom?