„Már nem szeretsz, ugye?” – Egy magyar nő vallomása a szerelem elmúlásáról

– Miért nem szólsz hozzám? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és néztem, ahogy Gábor a telefonját nyomkodja. A vacsora kihűlt, a gyerekek már lefeküdtek, és a lakásban csak a hűtő monoton zúgása töltötte ki a csendet. Gábor fel sem nézett. – Fáradt vagyok, Zsuzsa. Hosszú napom volt – mondta, mintha ezzel minden el lenne intézve.

De én tudtam, hogy nem erről van szó. Már hónapok óta érzem, hogy valami eltört köztünk. Régen ilyenkor még nevettünk, beszélgettünk, vagy csak összebújtunk a kanapén. Most viszont úgy éreztem magam mellette, mint egy idegen. Egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy vajon mikor kezdődött ez az egész. Talán amikor elvesztettem a munkámat tavaly ősszel? Vagy amikor Gábor új állást kapott, és egyre később járt haza? Vagy egyszerűen csak elfáradtunk egymásban?

A barátnőim szerint túl sokat agyalok. „Minden házasságban vannak hullámvölgyek” – mondta Judit, amikor egyszer sírva hívtam fel. De én tudtam, hogy ez most más. Nem csak egy veszekedés vagy egy rosszabb időszak. Ez valami mélyebb, valami véglegesebb.

Egyik este, amikor Gábor már aludt, leültem a nappaliban, és elővettem a régi fényképeinket. Ott voltunk az esküvőnkön, mosolyogva, egymás kezét szorítva. Aztán a Balaton-parton, ahol először mondta ki: „Szeretlek.” Most pedig… most már hetek óta nem mondta ezt nekem. Sőt, alig beszéltünk egymással.

Másnap reggel próbáltam újra közeledni hozzá. – Gábor, szerinted mi lenne jó hétvégén? Elmehetnénk kirándulni a gyerekekkel – vetettem fel reménykedve.
– Nem tudom, majd meglátjuk – felelte kelletlenül, miközben már az ingét gombolta.
– Miért vagy ilyen távolságtartó? – kérdeztem végül kétségbeesetten.
– Zsuzsa, kérlek… Ne kezdjük megint! – vágott vissza ingerülten.

A szívem összeszorult. Már nem is próbálja leplezni az elutasítását. Aznap egész nap csak ezen járt az eszem. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Erika észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Minden oké otthon? – kérdezte óvatosan.
– Nem igazán… Azt hiszem, Gábor már nem szeret – suttogtam.
Erika bólintott. – Tudod, nálunk is volt ilyen időszak. De beszélni kell róla. Ha nem beszéltek róla, csak rosszabb lesz.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon tényleg lehet-e még beszélni erről Gáborral. Hiszen minden próbálkozásom falakba ütközik. Este aztán mégis megpróbáltam.
– Gábor, kérlek… Beszéljünk! Érzem, hogy valami nincs rendben köztünk. Mondd el, mi bánt!
Gábor nagyot sóhajtott. – Zsuzsa… Nem tudom. Egyszerűen csak… már nem érzem ugyanazt.
– Mit nem érzel? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem tudom megmagyarázni. Fáradt vagyok… és mintha minden megváltozott volna közöttünk.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még minden könnyű volt köztünk. Amikor még elég volt egy pillantás vagy egy ölelés ahhoz, hogy tudjam: szeret engem. Most viszont csak a csend maradt és a bizonytalanság.

Azóta minden napom harc lett: harc a csenddel, harc azzal az érzéssel, hogy valamit elrontottam. Próbáltam mindent: új frizura, kedvenc vacsora, közös programok szervezése… de Gábor mindig talált kifogást. Egyre többször maradt bent túlórázni vagy ment el „a fiúkkal” sörözni péntek esténként.

A gyerekek is érezték a feszültséget. Anna egyszer megkérdezte:
– Anya, apa miért nem nevet már velünk?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak annyit feleltem: – Apa most sokat dolgozik.
De belül tudtam: ez már nem csak a munka miatt van.

Egy este aztán Gábor későn jött haza. Éreztem rajta az idegen parfüm illatát. Nem mertem rákérdezni… de akkor már biztos voltam benne: valaki más van a képben.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Hajnalban felkeltem és leírtam egy levelet Gábornak:
„Drága Gábor! Tudom, hogy valami véget ért köztünk. Nem akarok tovább harcolni egyedül ezért a kapcsolatért. Ha boldogabb vagy nélkülem… engedlek menni.”

Reggel ott hagytam neki az asztalon a levelet. Amikor hazaértem délután, Gábor már várt rám.
– Beszéljünk – mondta csendesen.
Leültünk egymással szemben.
– Igazad van – kezdte halkan –, valami tényleg véget ért bennem is. Nem akartalak bántani… de már nem tudok úgy szeretni téged, mint régen.

Nem sírtam többé. Csak üresnek éreztem magam. Mintha minden energiám elszállt volna belőlem.

Azóta külön élünk. A gyerekek miatt tartjuk a kapcsolatot, de már csak mint két idegen beszélgetünk egymással. Néha azon gondolkodom: vajon lehetett volna másképp? Megmenthettük volna a házasságunkat? Vagy egyszerűen csak elfogyott a szeretet?

Ti mit gondoltok? Lehet újraépíteni azt, ami egyszer már eltört? Vagy van olyan pont, ahonnan nincs visszaút?