Kórházi ágyon, összetört szívvel: Amikor a betegség mellé az árulás is társult – az én történetem

– Anikó, ne sírj már, kérlek! – hallottam anyám hangját, de csak a plafont bámultam, miközben a könnyeim hangtalanul csorogtak végig az arcomon. A kórházi szoba hideg volt, a fehér falak mintha még jobban felerősítették volna bennem a magányt. A csuklómon ott volt még az infúzió nyoma, a testem gyenge volt, de a lelkem annál jobban sajgott.

Két napja feküdtem már bent, amikor a nővérem, Zsuzsa bejött hozzám. Leült az ágyam szélére, és zavartan babrálta a kabátja ujját. – Anikó… valamit tudnod kell – kezdte halkan, és már abból tudtam, hogy baj van. – Láttam Lacit tegnap este… nem volt egyedül. Egy nővel volt, kézen fogva sétáltak a Duna-parton.

Először nem értettem. Laci? Az én férjem? Az az ember, aki minden este azt mondta, hogy szeret? Aki azt ígérte, hogy mellettem lesz jóban-rosszban? Aztán hirtelen minden összeállt: az elmúlt hónapok furcsa viselkedése, a titkos telefonhívások, az elmaradó ölelések.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem remegő hangon.

Zsuzsa csak bólintott, és láttam rajta, mennyire sajnálja, hogy ezt neki kell elmondania. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet. Nem tudtam sírni, csak néztem magam elé üres tekintettel.

Aznap este Laci is bejött hozzám. Leült mellém, és próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne. – Hogy vagy, drágám? – kérdezte.

– Mondd el az igazat! – sziszegtem halkan. – Ki az a nő?

Laci arca megfeszült. Először tagadni próbált, de aztán lehajtotta a fejét. – Anikó… sajnálom. Nem akartam, hogy így tudd meg.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. – Amíg én itt fekszem, és harcolok az életemért, te mással vagy? – kiáltottam rá, mire az ápolónő is benézett az ajtón.

Laci felállt. – Nem így akartam… csak annyira nehéz volt minden…

– Neked? Neked volt nehéz? – szinte ordítottam. – Próbáltál már valaha egyedül szembenézni a halálfélelemmel?

Aznap este nem jött vissza többet. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a fájdalommal. A betegségem miatt amúgy is gyenge voltam, de most úgy éreztem, teljesen összetörtem.

A következő napokban anyám és Zsuzsa váltva ültek mellettem. Próbáltak bátorítani, de én csak egyre mélyebbre süllyedtem az önsajnálatba. Miért pont velem történik ez? Mit rontottam el? Talán nem voltam elég jó feleség? Nem főztem elég finomat? Nem öleltem elég gyakran?

A kezelések fájdalmasak voltak, de a lelki kín sokkal rosszabbnak tűnt. Egyik este, amikor már mindenki hazament, és csak a gépek halk zümmögése hallatszott, egy idős néni szólt át a szomszéd ágyból:

– Tudja, kedveském… az élet néha igazságtalan. De mindig van tovább.

Először csak legyintettem magamban. Mit tudhat ő arról, amit én érzek? De aztán másnap reggel újra beszélgetni kezdtünk. Elmesélte az életét: elvesztette a férjét fiatalon, egyedül nevelte fel három gyerekét. Mégis talpra állt.

Ahogy teltek a napok, lassan elkezdtem más szemmel nézni magamra. Rájöttem: nem Laci hűtlensége határozza meg az értékemet. Nem attól vagyok valaki, hogy valaki más szeret-e vagy sem.

Amikor végre kiengedtek a kórházból, Laci ott várt rám az ajtóban. Virágot hozott és bocsánatot kért. – Anikó, hibáztam. Kérlek, adj még egy esélyt!

Néztem őt hosszasan. Láttam rajta a bűntudatot és a félelmet is. De már nem ugyanazt éreztem iránta. Valami végleg eltört bennem.

– Most magammal kell törődnöm – mondtam halkan. – Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha megbocsátani.

Azóta eltelt fél év. Még mindig nehéz napjaim vannak, de már nem érzem magam annyira elveszettnek. Újra elkezdtem festeni – valahogy így tudom kiadni magamból mindazt, amit szavakkal nem lehet elmondani.

Sokan mondják: „Az idő mindent begyógyít.” Nem tudom, igaz-e ez teljesen. De azt igen, hogy minden nap egy újabb esély arra, hogy megtaláljam önmagam.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e újra bízni valakiben ennyi árulás után? Ti mit tennétek a helyemben?