Egyedül a városban: Amikor a szabadság magánnyá válik – Az én történetem Budapesten

– Miért nem jössz haza végre, Anna? – kérdezte anyám a telefonban, hangjában egyszerre könyörgés és düh. Az ablakon át néztem ki a sötét, esős budapesti utcára, miközben a lakásban csak a hűtő zúgása töltötte be a csendet. – Nem érzed magad egyedül ott abban a nagyvárosban?

Hazudtam. – Nem, anya, jól vagyok. Szükségem van erre a függetlenségre. – Pedig már napok óta nem szóltam senkihez személyesen, csak a boltban köszöntem rá a pénztárosra. A barátaim mind elfoglaltak voltak, vagy vidékre költöztek, és én maradtam itt, ebben a másfél szobás albérletben Zuglóban, amit annyira vágytam, amikor még otthon laktam Szegeden.

Az elején minden új volt és izgalmas. A reggeli kávé a saját bögrémből, az esti séta a Városligetben, amikor azt hittem, hogy végre szabad vagyok. De ahogy múltak a hónapok, egyre gyakrabban ültem le este egyedül vacsorázni, és egyre ritkábban hívtam fel bárkit is. A munkahelyemen – egy reklámügynökségnél – mindenki rohan, senkinek nincs ideje beszélgetni. A főnököm, Gábor csak annyit mondott múltkor: „Anna, jó lenne, ha kicsit többet mosolyognál az ügyfelekre.”

Aztán jött az a bizonyos péntek este. Már három hete nem találkoztam senkivel munkaidőn kívül. Felhívtam Rékát, de ő azt mondta, vidéken van a családjánál. Zoli, akivel néha moziba jártam, új barátnője miatt már nem keresett. Ott ültem a kanapén egyedül, és néztem a telefonom kijelzőjét: egyetlen üzenet sem érkezett egész nap.

Akkor tört rám először igazán a magány. Nem az a csendes, megszokott érzés volt ez, hanem valami fojtogató üresség. Felhívtam anyámat újra, de csak kicsöngött. Aztán elkezdtem sírni. Nem tudom pontosan miért – talán mert rájöttem, hogy senki sem vár rám sehol.

Másnap reggel elhatároztam, hogy változtatok. Elmentem egy közeli pékségbe reggelizni – hátha találkozom valakivel. A pult mögött egy fiatal srác állt, Bence névtáblával. Kedvesen rám mosolygott: – Mit hozhatok?

– Egy kakaós csigát kérek… meg egy kávét – mondtam halkan.

– Itt fogyasztja? – kérdezte.

– Igen… – bólintottam.

Leültem az ablak mellé, és figyeltem az embereket az utcán. Mindenki sietett valahová. Egy idős néni leült mellém, és rám mosolygott.

– Egyedül reggelizik? – kérdezte.

– Igen…

– Én is mindig egyedül vagyok – sóhajtott fel. – De tudja mit? Néha jó beszélgetni valakivel.

Elkezdtünk beszélgetni. Elmesélte, hogy özvegy, és minden szombaton ide jár reggelizni. Meglepődtem magamon: jól esett hallgatni őt. Amikor elköszöntünk, azt mondta: – Jövő héten is itt leszek.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: talán nem vagyok egyedül az érzéseimmel. Talán mások is szenvednek ettől a láthatatlan magánytól ebben a nagyvárosban.

Aznap este felhívtam anyámat újra. – Anya… lehet, hogy igazad volt – mondtam halkan. – Néha tényleg nagyon egyedül érzem magam itt.

– Gyere haza hétvégére! Főzök neked rakott krumplit! – nevetett fel anyám.

Először nemet akartam mondani, de végül igent mondtam. Hazautaztam Szegedre azon a hétvégén. A családi ház illata, apám halk zongorázása a nappaliban… minden olyan ismerős volt. De amikor visszamentem Budapestre vasárnap este, újra rám nehezedett az üresség.

Elkezdtem keresni a lehetőségeket: jelentkeztem egy önkéntes programba, ahol idősekkel beszélgethetek hetente egyszer; csatlakoztam egy könyvklubhoz; és Bencével is összebarátkoztam a pékségből.

Mégis… vannak esték, amikor újra rám tör az érzés: vajon tényleg ezt akartam? Vajon tényleg ennyit ér a szabadságom? Vagy csak menekülök valami elől?

Ti mit gondoltok? Lehet igazán boldog az ember egyedül egy nagyvárosban? Vagy mindannyiunknak szüksége van valakire?