Egy falat boldogság vagy egy harapás a végzetből? Hogyan majdnem elvesztettem mindent, amit szeretek

– Már megint pizzát rendeltél? – kérdezte Gábor, miközben a kanapén ülve a telefonját nyomkodta. A hangjában nem volt szemrehányás, inkább valami fáradt beletörődés. Tudtam, hogy ő is örül neki, csak már mindketten éreztük, hogy valami nincs rendben. A dobozok egymásra tornyozva, üres üdítős palackok a dohányzóasztalon – ez volt az életünk háttere.

Nem mindig volt ez így. Amikor megismerkedtünk, még mindketten sportoltunk, kirándultunk, főztünk együtt egészséges ételeket. De ahogy teltek az évek, és jöttek a stresszes napok a munkahelyen, egyre gyakrabban választottuk a gyors megoldásokat: pizza, kebab, chips, kóla. Egy idő után már nem is beszélgettünk vacsora közben, csak néztük a tévét, és ettünk.

Aztán jött az a nap, amikor minden megváltozott. Egy szokásos reggelen Gábor rosszul lett. Először azt hittem, csak túl sokat evett előző este, de amikor összeesett a fürdőszobában, pánikba estem. Mentőt hívtam. A kórházban azt mondták: magas vérnyomás, prediabétesz, májproblémák. Az orvos rám nézett: – Ön sem néz ki túl egészségesnek. Mikor volt utoljára vérvizsgálaton?

Szégyenkezve motyogtam valamit. Aznap este Gábor csendben feküdt az ágyban. Nem sírtunk, nem beszéltünk. Csak néztük a plafont, és mindketten tudtuk: így nem mehet tovább.

A következő hetek pokoliak voltak. Próbáltunk diétázni – saláta, csirkemell, víz. De minden este ott volt a kísértés: csak egy szelet pizza, csak egy doboz jégkrém. Egymást hibáztattuk. – Miért nem tudsz ellenállni? – kérdeztem tőle dühösen egy este. – Te sem vagy jobb! – vágott vissza.

A családunk sem segített. Anyám szerint csak akaratgyengék vagyunk. Gábor anyja meg minden vasárnap hozta a rántott húst és a krumplipürét. – Egyetek rendesen! – mondta nevetve.

Egyik este Gábor haza sem jött időben. Felhívtam, de nem vette fel. Amikor végre hazatért, éreztem rajta a gyros illatát. – Megint ettél? – kérdeztem sírva. – Nem bírom tovább! – kiabáltam rá.

Aznap este külön aludtunk. Először a kapcsolatunkban.

Másnap reggel Gábor leült mellém az ágy szélére. – Szeretlek – mondta halkan –, de nem tudom, hogy együtt képesek vagyunk-e változtatni.

Aznap elmentem sétálni egyedül a Margitszigetre. Néztem az embereket futni, biciklizni, nevetni. Vajon én is lehetnék ilyen? Vajon mi is lehetnénk még boldogok?

Elkezdtem pszichológust keresni. Elmentem egy csoportterápiára is, ahol mások is beszéltek az ételfüggőségükről. Ott hallottam először azt a szót: önszeretet.

Hazamentem, és leültem Gábor mellé.
– Próbáljuk meg együtt újra – mondtam neki. – De most másképp. Nem egymást hibáztatva, hanem támogatva.

Elkezdődött egy hosszú út. Voltak visszaesések: néha még mindig rendeltünk pizzát titokban, néha összevesztünk apróságokon is. De lassan megtanultuk: nem az étel oldja meg a problémáinkat.

A legnehezebb az volt, amikor Gábor apja kórházba került szívinfarktussal. Akkor értettük meg igazán: ha nem változtatunk most, ugyanaz vár ránk is.

Ma már hetente főzünk együtt egészséges ételeket, és néha még elmegyünk futni is. Nem vagyunk tökéletesek – néha még mindig elcsábulunk egy-egy süteményre –, de már tudjuk: nem az étel határoz meg minket.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon ha hamarabb észbe kapunk, kevesebb fájdalmat okoztunk volna egymásnak? És vajon hányan élnek még ma is ebben a csapdában anélkül, hogy észrevennék?

Ti mit gondoltok? Lehet igazán újrakezdeni egy kapcsolatot ekkora teherrel? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be teljesen?