A csend hangja: Hogyan veszítettem el a családomat a gépek között – és hogyan találtam rá újra a szívemre

– Miért nem szólsz hozzám, Anikó? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a konyhában álltam, és a reggeli kávémat kavargattam. A kávéfőző halk zümmögése, a robotporszívó egyenletes surrogása, a hűtőszekrény digitális kijelzőjének villogása – minden tökéletesen működött. Csak éppen Anikó nem válaszolt.

A feleségem az ablaknál állt, kezében egy régi fényképet szorongatott. A képen még mindannyian együtt voltunk: én, ő, és a két gyerek, Zsófi és Marci. Akkoriban még nem volt okosotthonunk, nem volt minden automatizálva. Akkoriban még beszélgettünk egymással.

– Már nem is tudom, mikor kérdezted meg utoljára, hogy vagyok – mondta halkan Anikó, és a hangjában ott csengett valami, amitől összeszorult a torkom. – Mindent elintéznek helyetted a gépek. De engem már nem látsz.

Nem tudtam mit mondani. Hiszen tényleg mindent elintéztek: a mosógép magától indult el, a fűtés alkalmazkodott az időjáráshoz, a hűtőszekrény szólt, ha fogytán volt a tej. A gyerekek is inkább a tableteikkel beszélgettek, mint velünk. Én pedig azt hittem, ezzel könnyebbé teszem mindannyiunk életét.

Aznap este Marci be sem jött vacsorázni. Zsófi csak annyit mondott: – Majd később eszem, most beszélgetek a barátaimmal online. – Anikó csendben ült az asztalnál, és csak bámulta az üres helyeket.

Éjszaka nem tudtam aludni. A házban minden gép dolgozott: a légszűrő zúgott, az okoslámpák halványan pislákoltak. De valami hiányzott. Vagy inkább valaki.

Másnap reggel Anikó már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmentem anyuhoz pár napra. Gondolkodnom kell.”

A gyerekek sem kérdeztek semmit. Zsófi egész nap a szobájában volt, Marci pedig csak annyit mondott: – Apa, mikor lesz kész az új VR-játék?

A ház tökéletesen működött nélkülem is. De én egyre üresebbnek éreztem magam.

Egy este leültem a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Az okostévé azonnal felismerte az arcomat, ajánlott egy filmet is: „Családi vígjáték.” De nem volt kedvem nevetni.

Ekkor megszólalt a telefon. Anyám volt az.

– Fiam, minden rendben? Anikó nálam van. Nagyon szomorú.

– Nem tudom, mit rontottam el – suttogtam.

– Talán túl sok mindent bíztál a gépekre – mondta anyám halkan. – Az emberi szívre nincs alkalmazás.

Ez a mondat egész éjjel visszhangzott bennem.

Másnap reggel kikapcsoltam mindent. A robotporszívót visszatettem a dokkolóra, kihúztam az okoshangszórót, sőt még a hűtőszekrényt is átkapcsoltam manuális üzemmódba. A ház csendes lett – de ez most másfajta csend volt. Nem gépi zajok hiánya, hanem valami mélyebb: az emberi jelenlét hiánya.

Elmentem Anikó anyjához. Amikor beléptem, Anikó rám sem nézett.

– Sajnálom – mondtam halkan. – Azt hittem, ha mindent megkönnyítek neked, boldogabb leszel. De közben elvesztettem téged… titeket…

Anikó szemében könnyek csillogtak.

– Nem azt kértem tőled soha, hogy mindent megoldj helyettem – mondta remegő hangon. – Csak azt akartam, hogy néha figyelj rám. Hogy beszélgessünk. Hogy együtt nevessünk vagy sírjunk.

Ott maradtam velük egész délután. Nem szóltam semmit a gépekről. Csak hallgattam őket: Anikót, ahogy mesél az anyjának; Zsófit, ahogy panaszkodik az iskolára; Marcit, ahogy vicceket mesél.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány család jár ugyanebben a cipőben? Hányan hiszik azt, hogy elég egy újabb okoseszköz ahhoz, hogy boldogabbak legyenek?

Amikor hazaértünk, leültünk együtt vacsorázni – először hónapok óta. Nem szólt semmilyen gép, csak mi beszélgettünk egymással.

Azóta minden este kikapcsoljuk az összes kütyüt vacsoraidőben. Néha nehéz visszaszokni a csendhez – de ebben a csendben végre meghalljuk egymást.

Most már tudom: egy házat gépek is fenntarthatnak. De otthont csak szeretettel lehet teremteni.

Vajon hányan veszítjük el egymást úgy, hogy észre sem vesszük? Ti is érzitek néha ezt az ürességet? Írjátok meg nekem!