Törött tükrök: Tizenkét év hazugság után hogyan tovább?

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – remegett a hangom, miközben a nappali közepén álltam, kezemben a telefonjával, amin ott virítottak az üzenetek. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. A lányunk, Lilla, éppen a szobájában tanult, mit sem sejtve arról, hogy a családunk éppen most hullik darabokra.

Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel, és nem mondott semmit. A csend szinte fojtogató volt. – Válaszolj már! – kiáltottam rá, de a hangom inkább könyörgésnek tűnt, mint haragnak.

Tizenkét év házasság. Együtt építettük fel ezt az életet, közös lakás, közös álmok, közös nevetések és veszekedések. És most? Most csak egy törött tükörkép néz vissza rám: egy nő, aki már nem ismeri önmagát.

Aznap este nem tudtam aludni. Gábor a kanapén feküdt, én pedig a hálószobában forgolódtam. Minden egyes üzenet visszhangzott a fejemben: „Hiányzol”, „Alig várom, hogy újra lássalak”. Egy bizonyos Zsuzsa írta neki ezeket. Zsuzsa… A név ismerős volt. A munkahelyéről. Még bemutatta is egyszer, amikor céges bulira mentünk.

Másnap reggel Lilla csendben reggelizett. Érezte, hogy valami nincs rendben. – Anya, minden oké? – kérdezte halkan. Ránéztem, és majdnem elsírtam magam. Hogy mondjam el neki? Hogy mondjam el a tizenegy éves lányomnak, hogy az apja elárult minket?

A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Eszter észrevette rajtam a változást. – Mi történt veled? Olyan sápadt vagy – kérdezte aggódva. Csak megráztam a fejem. Nem akartam beszélni róla. Még magamnak sem tudtam kimondani: Gábor megcsalt.

Este újra leültünk beszélni. – Miért? – kérdeztem halkan. – Mit rontottam el?

Gábor végre rám nézett. – Nem te rontottad el… Én voltam gyenge. Nem akartam bántani téged vagy Lillát. Csak… elvesztem valahol útközben.

– És most mi lesz? – kérdeztem sírva. – El tudod felejteni őt? Vagy én legyek az, aki elmegy?

Napokig csak vonszoltam magam előre. Próbáltam Lillának mindent megadni, amit csak tudtam: reggeli kakaót, esti mesét, ölelést, amikor sírt valami miatt az iskolában. De közben belül darabokra hullottam.

A családom sem segített sokat. Anyám szerint „az ilyen férfiak mind egyformák”, apám pedig csak annyit mondott: „Tarts ki a családod mellett”. De hogyan lehet kitartani valami mellett, ami már nincs?

Egyik este Lilla odabújt hozzám az ágyban. – Anya, ugye nem fogsz elmenni? Ugye mi mindig együtt maradunk? – A könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Soha nem hagylak el téged – suttogtam neki.

A következő hetekben Gábor próbált változni: virágot hozott, segített a házimunkában, még terápiára is elmentünk együtt. De minden ölelése idegen volt számomra. Minden csókja mögött ott éreztem Zsuzsa árnyékát.

A barátnőim közül többen azt mondták: „Ha egyszer megcsalt, megteszi újra.” Mások szerint „mindenki hibázik”. De én nem tudtam dönteni. Egyik nap úgy éreztem, harcolni akarok a családunkért, másnap már csak menekülni vágytam ebből az egészből.

Egy vasárnap délután Lilla rajzolt nekünk egy képet: hárman voltunk rajta kézen fogva, mosolyogva. A szívem összeszorult. Vajon képesek vagyunk még egyszer boldog család lenni?

Aztán jött egy újabb üzenet Gábor telefonjára. Nem Zsuzsától, hanem egy másik nőtől. Ekkor döntöttem el: elég volt.

– Elköltözöm Lillával – mondtam Gábornak aznap este. – Nem tudok többé bízni benned.

Ő sírt, könyörgött, hogy gondoljam meg még egyszer. De én már eldöntöttem.

Azóta albérletben élünk Lillával Zuglóban. Nehéz minden nap: anyagilag is szorít a cipő, Lilla sokat sír esténként, én pedig próbálok erős maradni miatta.

De legalább őszinték vagyunk egymáshoz. Nincsenek többé titkok.

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e még újrakezdeni? Meg lehet-e bocsátani valaha egy ilyen árulást? Vagy örökre törött marad bennem valami?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hazugságot? Vagy jobb új életet kezdeni?