„Mindenki tudta, csak én nem” – A férjem hűtlensége és az én szégyenem
– Hogy volt képes ezt tenni velem? – suttogtam magam elé, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül. A gyerekek már aludtak, a lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása töltötte be a teret. Aznap este, amikor minden kiderült, mintha egy másik életbe csöppentem volna.
A telefonomon ott villogott az üzenet: „Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.” Egy régi ismerős írta, akivel már évek óta nem beszéltem. Először azt hittem, tévedésből kaptam. De aztán jött a második üzenet: „Mindenki tudta a munkahelyen. Csak te nem.”
A szívem hevesen vert, ahogy visszaemlékeztem az elmúlt hónapokra. Gábor mindig azt mondta: „A család az első.” Tizenöt éve voltunk együtt, még az egyetemen ismerkedtünk meg. Együtt nőttünk fel, együtt építettük fel az életünket. Volt két gyönyörű gyerekünk, egy kis házunk a város szélén, hétvégi kirándulások a Velencei-tóhoz, közös karácsonyok, veszekedések és kibékülések – minden, ami egy átlagos magyar családhoz tartozik.
Az utóbbi időben azonban valami megváltozott. Gábor egyre többet dolgozott túlórában, gyakran jött haza késő este. Amikor kérdeztem, csak legyintett: „Most van a nagy projekt, muszáj bent maradnom.” Én pedig hittem neki. Mert miért is ne hittem volna? Hiszen mindig azt mondta: „Bízz bennem!”
Aznap este, amikor szembesítettem vele az üzeneteket, először tagadott. Aztán láttam rajta, hogy megtört benne valami. Leült velem szemben, és csak annyit mondott: – Ildikó… sajnálom. Nem akartam, hogy így legyen.
– Ki az? – kérdeztem halkan.
– Zsuzsa. A pénzügyes lány – felelte lehajtott fejjel.
Zsuzsa… Az a Zsuzsa, akiről annyiszor mesélt itthon? Akinek segített költözni? Aki mindig ott volt a céges bulikon? Hirtelen minden apró részlet értelmet nyert: a furcsa pillantások a céges karácsonyon, amikor elmentem Gáborért; a barátnők félmondatos utalásai; anyám aggodalmas tekintete.
– Mióta tart? – kérdeztem.
– Fél éve – mondta halkan.
Fél év! Fél évig éltem hazugságban. Fél évig mindenki tudta – csak én nem. A barátaink, a kollégái… Talán még a szomszéd is sejtette. És én? Én csak mosolyogtam mindenkire, mint egy bolond.
Aznap este Gábor elment. Nem vitte magával semmit, csak a kabátját és a telefonját. A gyerekek másnap reggel kérdezték: – Apa hol van?
– El kellett utaznia munkaügyben – hazudtam nekik. Mert nem tudtam mást mondani. Mert szégyelltem magam. Nem csak Gábor miatt – magam miatt is. Hogy ennyire vak voltam.
A következő hetekben minden nap egy harc volt. A munkahelyemen is éreztem a sajnálkozó pillantásokat. A barátnőim próbáltak vigasztalni: „Ez bárkivel megtörténhetett volna.” De én nem akartam hallani ezt. Úgy éreztem, mindenki rajtam nevet a hátam mögött.
Anyám egyszer csak annyit mondott: – Ildikó, ne hagyd, hogy ez tönkretegyen! Az élet megy tovább.
De hogyan mehetne tovább? Hogyan nézzek tükörbe úgy, hogy közben tudom: mindenki tudta, csak én nem?
Gábor néhány hét múlva vissza akart jönni. Azt mondta: – Hibáztam. Szeretlek titeket. Nem akarom elveszíteni a családomat.
– És ha visszafoglak? Honnan tudjam, hogy nem csinálod újra? – kérdeztem sírva.
– Megváltoztam. Rájöttem, mit veszthetek el – mondta.
De én már nem voltam ugyanaz az Ildikó. Valami bennem végleg eltört.
A gyerekek miatt próbáltam erős maradni. De minden nap újra és újra eszembe jutottak azok az esték, amikor egyedül feküdtem le aludni, miközben ő valaki mással volt.
Egyik este Anna lányom odabújt hozzám:
– Anya, te sírsz?
– Nem kicsim, csak fáradt vagyok – válaszoltam gyorsan.
De ő tudta az igazat.
A családunk széthullott. Az emberek beszéltek rólunk a boltban, a játszótéren… Mindenhol éreztem a tekinteteket.
Most itt ülök újra a konyhaasztalnál, és azon gondolkodom: Vajon képes vagyok valaha újra bízni benne? Vagy bárkiben? Vagy örökre bennem marad ez a szégyen és fájdalom?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb mindent elölről kezdeni?