Az illatok árulása: Amikor a szaglásom leleplezte a férjem titkát – Egy magyar nő drámai vallomása
– Ez nem lehet igaz… – suttogtam magam elé, miközben a kulcsot remegő kézzel forgattam a zárban. Az esőcseppek végigfolytak az arcomon, de nem tudtam eldönteni, hogy a hideg víz vagy a bennem tomboló félelem miatt reszketek-e jobban. Aznap este korábban értem haza a szokásosnál, a vonatom előbb futott be a Keletibe, és úgy döntöttem, meglepem Gábort. A lakásban sötét volt, csak a nappali ablakán szűrődött be némi fény.
Ahogy beléptem, azonnal megcsapott egy ismeretlen illat. Nem volt tolakodó, inkább elegáns és nőies – egyértelműen nem az enyém. A szívem hevesen vert, minden érzékem kiélesedett. Illattanácsadóként dolgozom egy budapesti parfümériában, az orrom a munkám és az életem is egyben. De most azt kívántam, bárcsak ne lenne ilyen érzékeny.
– Gábor? – szóltam be halkan. Semmi válasz. A cipős szekrény előtt két pár női cipő állt: az egyik az enyém, a másik egy ismeretlen, piros magassarkú. A fürdőszobából vízcsobogás hallatszott. Lassan odaléptem, és az ajtó résein át láttam Gábor árnyékát – nem volt egyedül.
A torkomban dobogott a szívem. Nem akartam hinni a szememnek. Az illat – az a különös, édes-fás parfüm – betöltötte az egész lakást. Felismertem: ez egy ritka francia illat, amit csak néhány helyen lehet kapni Budapesten. A gondolataim cikáztak: ki lehet ez a nő? Mióta tart ez? Hogy nem vettem észre korábban?
Visszahúzódtam a nappaliba, és leültem a kanapéra. A kezem ökölbe szorult, de nem sírtam. Csak ültem ott, mint aki lebénult. Aztán meghallottam Gábor hangját:
– Jövök már, csak… – majd elhalt a hangja, amikor meglátott.
A fürdőszoba ajtajában ott állt egy fiatal nő, vizes hajjal, törölközőbe csavarva. Zavartan nézett rám.
– Szia… – hebegte Gábor. – Te… te már itthon vagy?
– Igen – mondtam halkan. – És úgy látom, nem vagy egyedül.
A nő gyorsan visszahúzódott a fürdőbe. Gábor közelebb lépett hozzám, de én hátrébb húzódtam.
– Magyarázatot kérek – mondtam remegő hangon.
– Ez nem az, aminek látszik… – kezdte Gábor, de a hangja bizonytalan volt.
Felnevettem keserűen.
– Ne nézz hülyének! Tudod jól, hogy az orrom sosem csap be. Ez az illat… nem az enyém. És nem is a tiéd.
Gábor lehajtotta a fejét. A csend elviselhetetlenül hosszúra nyúlt.
– Ki ő? – kérdeztem végül.
– Réka… egy kolléganőm. Csak… csak beszélgettünk…
– Fürdőköpenyben? – vágtam közbe gúnyosan.
A nő ekkor kilépett a fürdőből, felöltözve, de még mindig zavarban.
– Sajnálom… nem akartam bajt okozni – mondta halkan.
Felálltam. A kezem ökölbe szorult.
– Menj el innen! Most! – mondtam neki.
Réka gyorsan összeszedte a holmiját és kisietett az ajtón. Gábor ott maradt velem szemben, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valamin.
– Miért? – kérdeztem halkan. – Miért tetted ezt velem? A lányunkkal? A családunkkal?
Gábor csak állt némán. A könnyeim végre utat találtak maguknak.
Aznap éjjel nem aludtam. Az idegen parfüm illata még mindig ott lebegett a levegőben. Minden emlékünket átitatta: az esküvői fotókat, a közös nyaralások képeit, a gyerekrajzokat a hűtőn.
Másnap reggel Gábor próbált beszélni velem.
– Dóra… kérlek… hibáztam. De szeretlek! Nem akartam bántani téged…
– Akkor miért tetted? – kérdeztem újra.
– Magányos voltam… Te mindig dolgozol… mindig fáradt vagy… Réka figyelt rám…
Felnevettem keserűen.
– Érdekes… én is fáradt vagyok, én is dolgozom… mégsem kerestem más karjaiban vigaszt!
Napokig kerültük egymást. A lányunk, Lilla csak annyit érzékelt az egészből, hogy anya és apa furcsán viselkednek. Próbáltam tartani magam előtte, de esténként sírva zuhantam az ágyba.
A munkahelyemen is minden illat emlékeztetett arra az éjszakára. Egy-egy új parfüm kipróbálásakor mindig eszembe jutott: vajon hány nő viseli ezt titokban? Hány férj hazudik otthon?
Végül döntöttem: elköltöztem Lillával anyámhoz Zuglóba. Gábor könyörgött, hogy adjak neki még egy esélyt, de képtelen voltam megbocsátani neki. Az illatok sosem hazudnak – ezt tanultam meg gyerekkoromban is, amikor nagymamám levendulás párnái között aludtam el nyaranta.
Most új életet kezdünk Lillával. Még mindig fáj, ha eszembe jut az az este és az idegen parfüm illata. De tudom: jobb egyedül lenni őszintén, mint hazugságban élni valaki mellett.
Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek így Magyarországon? Hány családot tartanak össze csak a megszokás vagy a félelem? Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?