Visszatérés a faluba: Egy anya titka és a közösség ítélete – Vajon megbocsáthatnak nekem valaha?
– Mit keresel itt, Zsuzsa? – A hang éles volt, mint a kés, és azonnal megállított a falu főutcáján. Régi osztálytársam, Gábor állt előttem, karba tett kézzel, szemében gyanakvás. – Azt hittem, soha többé nem látunk.
A szívem hevesen vert. Húsz év telt el azóta, hogy elhagytam ezt a helyet. Akkoriban mindenki csak Borbála lányaként ismert – a szégyen gyerekeként. Anyám sosem mondta el, ki volt az apám. A falu suttogott, pletykált, és én minden nap éreztem a tekintetek súlyát. Most, hogy visszatértem, reméltem, hogy az idő begyógyította a sebeket. De Gábor hangja világossá tette: itt semmi sem változott.
– Csak meglátogatom anyámat – feleltem halkan. – Régóta nem láttam.
Gábor gúnyosan felnevetett. – Persze. Most, hogy beteg lett, hirtelen fontos lett neked? Tudod, mennyit szenvedett miattad?
Nem válaszoltam. A házunk felé indultam, de minden lépéssel egyre nehezebb lett a lábam. Az utcák ugyanazok voltak: a régi presszó, ahol anyám takarított esténként; a templom, ahol sosem engedtek ministrálni; a bolt, ahol mindig utolsónak szolgáltak ki. Minden sarok emlékeztetett arra, hogy itt mindig kívülálló voltam.
Amikor beléptem a házba, anyám az ágyban feküdt. Megöregedett, arca beesett volt, de amikor meglátott, elmosolyodott.
– Zsuzsikám… – suttogta. – Azt hittem, már sosem jössz vissza.
Leültem mellé az ágyra. Megfogtam a kezét. – Sajnálom, anya. Sajnálom mindent.
Könnyek csorogtak az arcán. – Nem te tehetsz róla… Én voltam gyenge. Nem tudtalak megvédeni.
– De miért nem mondtad el soha, ki az apám? Miért kellett mindent titokban tartani?
Anyám elfordította a fejét. – Mert féltem… Féltem attól, hogy még jobban bántanak majd minket. Az apád nős ember volt. Ha kiderül… engem is kitaszítottak volna.
A szavak súlya rám nehezedett. Egész életemben kerestem az okokat: miért néznek rám úgy az emberek? Miért nem játszhatok együtt a többiekkel? Miért kell anyámnak minden este sírnia? Most végre értettem.
Aznap este kimentem a temetőbe. Megálltam egy sírnál – Károly bácsi neve állt rajta. Gyerekkoromban sokat segített nekünk: hozott tűzifát télen, adott kenyeret néha. Akkoriban azt hittem, csak kedves ember. Most már tudtam: ő volt az apám.
Másnap reggel a boltban találkoztam Évával, aki mindig is vezette a pletykát a faluban.
– Hát visszajöttél? – kérdezte hidegen.
– Igen. Anyám beteg.
– Tudod… sokan mondják, jobb lett volna, ha sosem jössz vissza. Itt mindenki emlékszik arra, amit anyád tett.
– És arra is emlékeznek, amit én nem tettem? – kérdeztem halkan.
Éva csak vállat vont és elfordult.
A napok teltek. Próbáltam segíteni anyámnak: főztem rá, takarítottam körülötte. De minden alkalommal, amikor kiléptem az utcára, éreztem a tekinteteket a hátamon. A gyerekek suttogtak utánam: „Ott megy Borbála lánya!”
Egy este anyám rosszul lett. Mentőt kellett hívnom. Amíg vártam rájuk, leültem mellé és sírva fakadtam.
– Miért ilyen kegyetlenek az emberek? – kérdeztem tőle.
Anyám csak megsimogatta az arcomat. – Mert félnek attól, amit nem értenek… És mert könnyebb ítélkezni, mint segíteni.
A kórházban töltött napok alatt egyedül maradtam a házban. Egyik este Gábor beállított hozzánk.
– Figyelj ide! – mondta dühösen. – Nem akarjuk, hogy itt maradj! Elég bajt okoztatok már.
Felálltam és szembenéztem vele.
– Mitől félsz ennyire? Hogy kiderül az igazság? Hogy nem vagyunk különbek nálatok?
Gábor arca elvörösödött.
– Menj vissza Pestre! Itt nincs helyed!
De én nem mentem el. Minden nap ott voltam anyám mellett a kórházban. Egyik reggel azonban már csak egy üres ágy fogadott.
Hazamentem és leültem az asztalhoz. Néztem a kezemet: ugyanazok az ujjak, mint anyámnak… ugyanazok a vonások az arcomon… De vajon lesz-e valaha helyem ebben a faluban?
Most itt ülök egyedül ebben az üres házban és azon gondolkodom: Vajon tényleg soha nem lehet újrakezdeni ott, ahol egyszer már elítéltek? Vagy csak én vagyok túl gyenge ahhoz, hogy harcoljak magamért?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy közösségnek ennyi év után?