„Vége van” – mondta. Egyetértettem, aztán megláttam őt a legjobb barátnőmmel…

– Csak így? Kész vagy szakítani velem, és még csak meg sem kérdezed, miért? – kérdeztem Gábortól, miközben a kezem remegett a konyhaasztal szélén. A szívem a torkomban dobogott, mintha ki akarna ugrani a testemből.

Gábor nem nézett rám. A tekintete a kávésbögréjén pihent, mintha abban keresné a választ. – Sajnálom, Anna. Egyszerűen… elfáradtam. Már nem érzem ugyanazt.

A csend szinte fojtogató volt. Kint az ablakon túl a tavaszi eső kopogott, mintha csak az én könnyeimet utánozná. Próbáltam visszatartani, de egy könnycsepp mégis végiggördült az arcomon.

– Akkor ennyi? – suttogtam. – Négy év… és csak ennyi?

Gábor felállt, felkapta a kabátját. – Ne haragudj, Anna. Jobb lesz így mindkettőnknek.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem utána, ahogy becsukja maga mögött az ajtót. A lakás hirtelen túl nagy lett, túl üres. A közös képeink a polcon gúnyosan mosolyogtak rám.

Aznap este Dóra hívott. – Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Nem igazán – feleltem rekedten. – Gábor elment.

– Sajnálom… Ha kell valaki, aki meghallgat, tudod, hol találsz – mondta, de valami furcsa volt a hangjában. Mintha sietne, mintha nem akarna tovább beszélgetni.

A következő napokban próbáltam összeszedni magam. Anyám is felhívott: – Anna, gyere át vasárnap ebédre! Nem jó egyedül lenni ilyenkor.

De nem mentem. Nem akartam senkit látni. Csak ültem a kanapén, néztem a plafont, és próbáltam megérteni, hol rontottam el.

Egy hét telt el így. Aztán egy péntek délután összefutottam Gáborral a városban. Nem volt egyedül. Dóra volt vele. Nevettek valamin, Dóra keze Gábor karján pihent.

Megálltam az utca közepén. A világ megállt körülöttem. A szívem újra hevesen vert, de most már nem fájdalomtól, hanem dühtől és megalázottságtól.

Dóra észrevett. Egy pillanatra lefagyott az arcáról a mosoly, aztán gyorsan elengedte Gábort.

– Anna! – kiáltotta utánam, de én már mentem tovább. Nem akartam hallani semmit.

Otthon zokogva estem az ágyra. Hogy tehette ezt velem? A legjobb barátnőm… Az egyetlen ember, akinek mindent elmondtam Gáborról, a félelmeimről, a reményeimről.

Este Dóra írt egy üzenetet: „Nem akartam így megtudnod. Nem terveztük… csak megtörtént.”

Nem válaszoltam neki. Napokig nem mentem dolgozni. Anyám újra hívott: – Anna, mi történt? Nagyon aggódom érted!

Végül elmentem hozzá vasárnap ebédre. Az asztalnál ülve anyám rám nézett: – Tudod, kislányom, az emberek néha meglepnek minket… de ne hagyd, hogy ez határozza meg az életedet.

– De hogyan bízzak újra bárkiben? – kérdeztem sírva.

Anyám megszorította a kezem: – Az idő segít majd. És te erősebb vagy, mint gondolod.

A következő hetekben lassan visszatértem a munkába. A kollégáim próbáltak felvidítani: – Gyere el velünk pénteken sörözni! – mondta Zsófi.

Elmentem velük. Próbáltam nevetni, de minden nevetés mögött ott volt a fájdalom árnyéka.

Egy este Dóra várt rám a ház előtt.

– Anna, kérlek… beszéljünk! – könyörgött könnyes szemmel.

– Mit mondhatnál még? Hogy bocsássak meg neked? Hogy legyünk újra barátnők? – kérdeztem keserűen.

– Nem tudom… Csak azt tudom, hogy hiányzol – suttogta.

– Én is hiányzom magamnak – feleltem halkan. – De már nem vagyok ugyanaz az ember.

Dóra sírva fakadt. Éreztem benne a bűntudatot, de már nem tudtam sajnálni őt. Annyi mindent elvettek tőlem: a szerelmemet, a barátságomat, az önbizalmamat.

Azóta eltelt fél év. Még mindig fáj néha, ha meglátom őket együtt az utcán. De már nem sírok miattuk minden este. Újra elkezdtem festeni, ahogy régen gimiben tettem. Néha Zsófival elmegyünk moziba vagy kirándulni a Normafára.

Azt hiszem, lassan megtanulok újra bízni magamban. De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést:

Hogyan lehet továbblépni úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? Ti mit tennétek az én helyemben?