Tizennyolc év kávé és csend: Az igazság, amit megtudtam, amikor Károly bácsi eltűnt a presszóból

– Már megint ugyanazt a feketét, Károly bácsi? – kérdeztem, miközben a gőzölgő csészét letettem elé. Ő csak bólintott, ahogy mindig. Az arca rezzenéstelen maradt, a szemei valahol a presszó kopott falai mögött jártak. Tizennyolc éve minden reggel ugyanígy kezdődött: én, a fiatal pultoslány, és ő, a mogorva öregúr, aki sosem mondott többet egy köszönömnél.

A presszóban már mindenki megszokta Károly bácsi jelenlétét. A törzsvendégek – Marika néni, aki mindig túl hangosan nevetett, és Laci bácsi, aki mindenkit ismert – csak legyintettek rá. „Ő már ilyen, hagyd csak!” – mondták. Én viszont mindig éreztem valami feszültséget, valami kimondatlan dolgot kettőnk között. Néha azon kaptam magam, hogy figyelem őt: ahogy lassan kevergeti a cukrot, ahogy néha halkan felsóhajt. Vajon mi járhat a fejében? Miért ilyen zárkózott?

Egyik reggel azonban nem jött. Először csak azt hittem, elaludt vagy dolga akadt. De aztán eltelt egy nap, kettő, egy hét is. A helye üresen maradt. A presszóban mindenki találgatni kezdett.

– Lehet, hogy kórházba került – mondta Marika néni aggódva.
– Vagy elköltözött – vetette közbe Laci bácsi.

Én viszont nem tudtam nyugodni hagyni a gondolatot. Valami hiányzott. Nem csak egy vendég, hanem egy darabja a mindennapjaimnak. Egy este zárás után elhatároztam: utánajárok.

A címét csak nagy nehezen tudtam megszerezni – egy régi számlán volt rajta, amit egyszer véletlenül nálunk felejtett. Egy kopott bérházba vezetett az utam Zuglóban. A lépcsőházban dohos szag terjengett, a falakon régi graffitik. Megálltam az ajtaja előtt, és haboztam. Mit mondjak majd neki? Hogy hiányzik? Hogy aggódom?

Végül bekopogtam. Semmi válasz. Újra kopogtam, most már erősebben.

– Ki az? – hallatszott egy rekedt hang bentről.
– Én vagyok… Anna a presszóból – mondtam halkan.

Az ajtó lassan kinyílt. Károly bácsi állt ott pizsamában, borostásan, szemében valami furcsa fény csillant.

– Mit keres itt? – kérdezte gyanakodva.
– Aggódtunk magáért… Már hetek óta nem jött be hozzánk.

Egy pillanatig csak nézett rám. Aztán halkan megszólalt:
– Beteg vagyok… Nem tudok már lemenni.

A lakásba belépve megcsapott a magány szaga: állott levegő, poros bútorok, egy régi rádió halkan zümmögött az asztalon. A falakon megsárgult fényképek lógtak – egy fiatal nő mosolya, egy kisfiú biciklivel.

– A fiam… régóta nem láttam – mondta hirtelen Károly bácsi, mintha olvasna a gondolataimban.

Leültem mellé az ágy szélére. Hosszú percekig csak ültünk csendben. Aztán elkezdett mesélni. Először akadozva, majd egyre bátrabban. Elmondta, hogy a felesége meghalt tíz éve rákban. Hogy a fia Németországba költözött, és alig beszélnek. Hogy minden reggel azért jött a presszóba, mert ott legalább emberek között lehetett – még ha csak csendben is.

– Tudja, Anna… Az ember néha annyira hozzászokik a magányhoz, hogy már nem is próbál kitörni belőle – mondta halkan.

Aznap este sírva mentem haza. Rájöttem, mennyire felszínesen ítéltem meg őt – azt hittem, csak egy mogorva öregúr, pedig valójában tele volt fájdalommal és veszteséggel.

Másnap reggel friss pogácsával mentem hozzá. Ettől kezdve minden nap meglátogattam: beszélgettünk, sakkoztunk, néha csak hallgattuk együtt a rádiót. Lassan megnyílt előttem: mesélt fiatalkori szerelméről, arról, hogyan építette fel saját kezűleg a balatoni nyaralót, és arról is, mennyire hiányzik neki a fia.

Egyik nap aztán váratlanul meglátogatott minket a presszóban egy fiatal férfi – Károly bácsi fia volt az. Meglepődve nézett rám:
– Maga az Anna? Apám sokat mesélt magáról…

Aznap este hárman ültünk le egy asztalhoz. Károly bácsi szemében könnyek csillogtak.

– Tudja… azt hittem, már senki sem törődik velem – mondta halkan.

A történetünk híre gyorsan terjedt a környéken. Egyre többen kezdtek el beszélgetni egymással a presszóban; mintha megtört volna valami láthatatlan fal az emberek között.

Most már tudom: minden ember mögött ott lapul egy történet, amit talán sosem mondanak el – hacsak nem kérdezzük meg őket igazán.

Vajon hány Károly bácsi ül még némán körülöttünk nap mint nap? És vajon hányan vesszük észre őket időben?