Nem nekik vettük a házat: A rokonaink beköltöztek, és úgy élnek velünk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga

– Már megint ki ette meg a gyerekek joghurtját? – kiáltottam le a lépcsőn, miközben a hűtő előtt álltam, és csak az üres dobozokat találtam. A válasz persze nem érkezett azonnal, csak egy halk motyogás a nappaliból: – Nem tudom, talán a Zsuzsa néni…

Hat éve költöztem be Gáborhoz, a férjemhez, abba a szép, háromszintes házba Kispesten. Akkor még azt hittem, végre saját otthonunk lesz. Aztán megszülettek a gyerekeink, Bence és Lili, és minden tökéletesnek tűnt. De aztán jött az első telefonhívás: Gábor unokatestvére, Ádám elvesztette az albérletét. „Csak pár hétig maradna nálunk” – mondta Gábor. Persze, hogy igent mondtam. Milyen ember lennék, ha nem segítenék?

Aztán jött Zsuzsa néni, Gábor nagynénje, akit kitettek az idősek otthonából, mert nem tudta fizetni. „Nála már csak pár hónap lesz” – mondta Gábor. És én megint igent mondtam. Aztán jött Ádám barátnője is, mert hát „nem lehet őket szétválasztani”.

Azóta eltelt két év. A házunkban most hatan élünk: mi négyen és két rokon. Néha úgy érzem magam, mint egy vendég a saját otthonomban. A fürdőszoba mindig foglalt, a konyhában sosem találom meg azt, amit keresek, és esténként már nincs hova elvonulni egy kis csendre.

Egyik este Gáborral próbáltam beszélni erről:
– Gábor, ez így nem mehet tovább. Nem érzem magam otthon. A gyerekek sem tudnak nyugodtan játszani.
– De hát ők is a családunk – válaszolta fáradtan. – Nem hagyhatjuk őket az utcán.
– De mi lesz velünk? – kérdeztem halkan.

Gábor csak vállat vont. Mindig is ilyen volt: segítőkész, de sosem húzza meg a határokat. Én viszont egyre feszültebb vagyok. Egyik reggel Lili sírva jött oda hozzám:
– Anya, Ádám bácsi megint elvette a játékautómat.
– Majd visszaadja – próbáltam nyugtatni, de belül fortyogtam.

A legrosszabb az egészben Zsuzsa néni. Mindenbe beleszól. Ha főzök, ott áll mögöttem:
– Régen ezt nem így csináltuk – mondja minden alkalommal.
Ha takarítok:
– Minek ennyit porszívózni? Régen is elég volt hetente egyszer.

Egyik este már nem bírtam tovább. Amikor mindenki lefeküdt, leültem a konyhában egy pohár borral. Hallgattam a ház csendjét – vagyis inkább annak hiányát: valaki mindig járkál, valaki mindig beszél vagy tévézik.

Másnap reggel Gábor anyja is bejelentkezett: „Ha már ennyien vagytok ott, én is odaköltöznék egy időre.”

Akkor tört el bennem valami.
– Nem! – mondtam ki hangosan. – Elég volt!

Gábor rám nézett:
– Mi bajod van? Miért vagy ilyen önző?
– Mert ez már nem élet! Ez nem az a ház, amit együtt terveztünk! Nem nekik vettük ezt a házat!

A gyerekek ijedten néztek rám. Próbáltam visszafogni magam, de már nem ment.
– Szeretném visszakapni az otthonomat! Szeretném, ha végre mi négyen lehetnénk együtt!

Gábor csak állt ott némán. Aztán Zsuzsa néni is kijött a szobájából:
– Ha zavarunk titeket, szóljatok nyugodtan! Majd keresünk másik helyet…
De tudtam jól: nincs hova menniük.

Aznap este hosszú levelet írtam Gábornak. Leírtam mindent: hogy mennyire hiányzik a régi életünk, hogy mennyire fáj, hogy már nem érzem magam otthon ebben a házban. Hogy félek attól, egyszer csak teljesen elveszítem önmagam ebben az örökös alkalmazkodásban.

Másnap reggel Gábor csendben ült mellettem a konyhában.
– Igazad van – mondta végül halkan. – De mit csináljunk? Hova menjenek?
– Nem tudom – válaszoltam sírva –, de így nem mehet tovább.

Azóta minden nap próbálok beszélni velük: keresünk lehetőségeket albérletre Ádámnak és a barátnőjének, Zsuzsa néninek szociális otthont keresünk újra. De minden lépés nehéz és fájdalmas.

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak egyszerűen jogom van ahhoz, hogy végre saját otthonom legyen?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az a határ, amikor már nemet kell mondani még akkor is, ha családról van szó?