„Napsütéses Évek” – Egy magyar sorozatsztár vallomása: Mi marad a reflektorfény után?

– Te vagy az, Laci? – kérdezte egy idős néni a Lehel piacon, miközben a paradicsomot válogattam. – Hát nem hiszem el! A „Napsütéses Évek” Lacija! – kiáltott fel, és máris a karomba kapaszkodott.

Mosolyogtam, ahogy mindig. Tíz évig játszottam a „Napsütéses Évek” című sorozatban, ahol mindenki szeretett. A karakterem, Laci, a vicces, de érzékeny szomszédfiú volt, akit mindenki a szívébe zárt. De most, hogy vége lett a sorozatnak, már három éve csak árnyéka vagyok annak az embernek, akit a képernyőn láttak.

A piacról hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon mikor leszek újra önmagam. Az emberek még mindig Laciként szólítanak meg, mintha nem is lenne más nevem. Pedig én Gergő vagyok. Gergő, aki most harmincöt évesen próbálja újraépíteni az életét egy panelban Zuglóban.

Otthon anyám várt rám. – Megint későn jöttél – mondta szemrehányóan. – Azt hittem, ma együtt ebédelünk.

– Ne haragudj, mama – sóhajtottam. – Megint felismertek a piacon.

– Hát ez még mindig tart? – csóválta a fejét. – Nem tudom, miért nem örülsz neki. Más örülne, ha ennyien szeretnék.

– De én már nem vagyok az a Laci – mondtam halkan. – Nem tudom, ki vagyok most.

Anyám csak legyintett. Ő mindig is azt szerette volna, hogy híres legyek. Gyerekkoromban is minden fellépésre elcipelt, minden versenyre benevezett. Aztán amikor tizenkilenc évesen megkaptam a szerepet a „Napsütéses Évek”-ben, sírt örömében.

A sorozat forgatásai alatt minden könnyűnek tűnt. Volt pénz, barátok, rajongók. A stábbal igazi család lettünk: Zsófi, aki a szerelmemet játszotta; Peti, aki mindig megnevettetett; és persze az örök riválisom, András. Minden évad végén együtt ünnepeltünk a stúdióban, azt hittük, ez örökké tart.

Aztán egy nap bejelentették: vége. Az utolsó forgatási napon Zsófi sírt a vállamon.

– Mi lesz most velünk? – kérdezte.

– Majd meglátjuk – mondtam akkor magabiztosan. De valójában fogalmam sem volt.

Az első év még tele volt lehetőségekkel: interjúk, reklámok, színházi meghívások. De aztán egyre kevesebb lett a telefonhívás. Az ügynököm egyszer csak eltűnt. A barátok is elmaradoztak. Zsófi Londonba költözött egy angol színész miatt. Peti vidékre ment tanítani. Andrásból politikus lett.

Én pedig itt maradtam Budapesten, anyámmal és az emlékekkel.

Próbáltam új munkát találni. Elmentem castingokra, de mindenhol csak Lacit látták bennem.

– Maga túl ismert ehhez a szerephez – mondta egy rendező feszengve. – A nézők nem tudnák elfelejteni azt a karaktert.

Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy bábú egy poros vitrinben.

A családom sem segített sokat. Apám sosem értette meg ezt az egészet.

– Miért nem keresel egy rendes állást? – kérdezte egyszer vacsoránál. – Elég volt már ebből a bohóckodásból.

– Apa, én színész vagyok! – vágtam vissza dühösen.

– Az voltál – felelte halkan.

Ez fájt. Mert igaza volt? Vagy csak ő nem értette meg?

Egy este aztán összevesztem anyámmal is.

– Nem akarok többé Laci lenni! – kiabáltam rá. – Nem akarom, hogy mindenki csak azt lássa bennem!

Anyám sírva fakadt.

– Én csak azt szeretném, ha boldog lennél…

Aznap este órákig ültem az ablakban és néztem a várost. Vajon tényleg csak akkor lehetek valaki, ha mások felismernek? Vagy van élet a hírnév után is?

Egy nap aztán kaptam egy levelet egy vidéki színháztól. Kisebb szerepet ajánlottak egy klasszikus magyar darabban. Először nemet akartam mondani – túl kicsinek tűnt –, de végül elfogadtam.

A próbák alatt rájöttem: újra élvezem a játékot. Senki sem hívott Lacinak. Gergő voltam, egy új szerepben, új emberek között.

A premier után odajött hozzám egy idős férfi.

– Fiam, maga tényleg tehetséges – mondta mosolyogva. – Nem csak Laci tud lenni.

Hazafelé menet először éreztem azt három év után, hogy talán mégis van remény.

Most itt ülök a panelban és írom ezt a történetet nektek. Vajon hányan érzitek úgy, hogy beskatulyáznak titeket? Hogy nem látnak mást bennetek, csak amit egyszer mutattatok? Ti hogyan találtatok vissza önmagatokhoz? Várom a gondolataitokat…