Láthatatlan harc az óvodában: Egy tanítónő vallomása Sofi sorsáról és saját kudarcáról

– Miért nem mosolyogsz, Sofi? – kérdeztem halkan, miközben a többi gyerek hangosan játszott a sarokban. Sofi csak lehajtotta a fejét, ujjával a padlót kapargatta. A szívem összeszorult. Már hetek óta figyeltem, hogy valami nincs rendben vele. Nem játszott, nem nevetett, csak ült csendben, mintha láthatatlan fal venné körül.

Aznap délután, amikor a szülőkért mentek, Sofi anyukája, Tímea sietve lépett be az ajtón. – Gyere már, Sofi! – szólt rá türelmetlenül. A kislány összerezzent, és szó nélkül követte anyját. Megpróbáltam beszélni Tímeával, de rám sem nézett.

Otthon este is csak rá gondoltam. Férjem, Gábor már unta, hogy mindig a munkámról beszélek. – Nem tudod minden gyerek problémáját megoldani, Jana! – mondta fáradtan. – Miért nem tudsz végre kikapcsolni?

De nem tudtam. Másnap reggel újra próbálkoztam. – Sofi, szeretnél velem rajzolni? – kérdeztem tőle. Csak megrázta a fejét. A többi óvónő, Ági és Marika, már suttogtak rólam a konyhában.

– Jana megint túl komolyan veszi ezt a gyereket – hallottam Ági hangját. – Mindig talál valakit, akit meg akar menteni.

Délután az udvaron Sofi elesett. Nem sírt, csak némán nézett rám könnyes szemekkel. Letérdeltem mellé, átöleltem. – Itt vagyok neked – suttogtam.

Aznap este felhívtam az óvodavezetőt, Juditot. Elmondtam neki mindent: Sofi viselkedését, az anyja ridegségét, a gyanúmat, hogy valami baj van otthon. Judit sóhajtott.

– Jana, tudod jól, mennyire túlterheltek vagyunk. Ha nincs konkrét bizonyítékod, nem tehetünk semmit. Nem keverhetjük bele az óvodát minden családi problémába.

Nem hagyott nyugodni a dolog. Egyre többet figyeltem Sofit: észrevettem apró zúzódásokat a karján, néha remegett, ha valaki felemelte a hangját. Próbáltam beszélni vele négyszemközt.

– Sofi, ha valami bánt otthon, elmondhatod nekem – mondtam neki egyszer ebéd után.

A kislány rám nézett nagy barna szemeivel, és halkan csak annyit suttogott: – Anyu azt mondta, nem szabad beszélni róla.

Aznap este Gáborral veszekedtünk. – Miért nem tudsz végre hazajönni fejben is? – kérdezte dühösen. – A lányod is hiányol téged! Réka egész nap csak téged keres.

Bűntudatom volt. Próbáltam Rékával játszani, de gondolatban mindig visszatértem Sofihoz.

Egy hét múlva Sofi nem jött óvodába. Aggódtam érte. Felhívtam Tímeát, de lecsapta a telefont. Másnap visszajött a kislány – még csendesebb volt, mint valaha.

Ekkor döntöttem el: jelentem az esetet a gyermekjóléti szolgálatnak. Tudtam, hogy ezzel magamra haragítok mindenkit: Tímeát, az óvodavezetőt, a kollégáimat is.

A szolgálat kijött az óvodába. Kihallgatták Sofit is. Az anyja ordított velem az udvaron: – Mit képzelsz magadról? Hogy mered beleártani magad a mi életünkbe?

A kollégáim elfordultak tőlem. Ági odasúgta Marikának: – Most aztán tényleg túl messzire ment.

Otthon Gábor is kiakadt: – Most már tényleg elég! Mi lesz velünk, ha kirúgnak? Mi lesz Rékával?

Éjszakákon át nem aludtam. Vajon jól tettem? Vagy csak ártottam Sofinak?

Pár hét múlva Sofit elvitték az anyjától ideiglenesen egy nevelőcsaládhoz. Az óvodában mindenki feszengve kerülte a témát. Tímea feljelentett rágalmazásért.

Aztán egy nap levelet kaptam Sofitól: „Köszönöm, hogy segítettél nekem.” Könnyek között olvastam újra és újra.

De az életem darabokra hullott: Gábor elköltözött Rékával az anyósomhoz egy időre; az óvodában fagyos lett a légkör; Judit figyelmeztetett, hogy legközelebb gondoljam meg kétszer is, mit teszek.

Most itt ülök egy üres lakásban, és azon gondolkodom: Vajon megérte? Megmentettem egy gyereket – de közben elveszítettem mindent mást.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Hol van a határ segíteni akarás és önfeláldozás között?