Idegen lábnyomok a Mátrában: Amikor a családod nem hisz neked, és egyedül maradsz a titokkal
– Már megint ott vannak! – suttogtam magam elé, miközben a hajnali ködben a harmatos fűben guggoltam. A házunk mögötti kertben, a mátrai falu szélén, egészen tisztán látszottak a friss lábnyomok. Nem voltak nagyok, de nem is gyerekeké – valaki járkált itt éjszaka. A szívem hevesen vert, miközben próbáltam kitalálni, ki lehet az. Aztán meghallottam a házban a reggeli zajokat: férjem, Gábor már kávét főzött, a gyerekek – Dóri és Marci – veszekedtek a fürdőszoba előtt.
– Gábor! Gyere ki egy percre! – kiáltottam be az ablakon.
– Mi van már megint, Zsuzsa? – jött ki bosszúsan, pizsamában, papucsban.
– Nézd meg! Megint itt vannak azok a nyomok. Nem lehet, hogy csak a róka vagy egy kutya – mutattam a fűre.
Gábor legyintett. – Ugyan már, Zsuzsa! Ez csak valami állat. Ne aggódj már ennyit! Inkább gyere reggelizni.
A gyomrom összeszorult. Nem először fordult elő, hogy nem hitt nekem. De most valahogy más volt. Ezek a nyomok emberi lábnyomok voltak. Nem tudtam elengedni.
Aznap egész nap nyugtalan voltam. A boltban is alig figyeltem oda Irén néni pletykáira, pedig ő mindig tud valami újat a faluról. Hazafelé menet megálltam a pataknál, és néztem, ahogy a víz csörgedezik. Vajon ki lehet az? Miért járkál valaki éjszaka a házunk körül?
Este újra szóba hoztam vacsoránál.
– Anya, ne kezd már megint! – szólt rá Dóri, aki tizenhat évesen már mindent jobban tudott nálam.
– De hát tényleg ott vannak! – próbáltam érvelni. – És ha valaki betörni készül? Vagy figyel minket?
Marci csak vállat vont. – Senki sem akar ide betörni, anya. Ez csak egy unalmas falu.
Gábor rám nézett fáradtan. – Zsuzsa, kérlek… Ne csinálj ebből ügyet. Mindenki fáradt. Holnap dolgozni megyek, ne kelljen már ilyenek miatt aggódnom.
A vacsora csendben telt el. Éreztem, hogy mindenki elfordul tőlem. Mintha én lennék a bolond, aki rémeket lát.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Hallgattam a ház neszeit: a szél zúgását, az ereszen kopogó esőt, és minden apró zajra összerezzentem. Hajnalban kimentem újra a kertbe. A harmatban ismét ott voltak a nyomok – most egészen közel az ablakhoz.
Másnap elmentem a szomszédhoz, Pista bácsihoz.
– Maga is látott valami furcsát mostanában? – kérdeztem tőle.
– Ugyan már, Zsuzsikám! Itt sose történik semmi – nevetett fel rekedten. – Ha valaki járkálna éjjelente, azt én tudnám elsőnek!
A faluban hamar elterjedt, hogy „Zsuzsa megint képzelődik”. Még Irén néni is megjegyezte: – Biztos túl sok krimit olvasol mostanában.
A családom egyre távolabb került tőlem. Gábor később járt haza, Dóri bezárkózott a szobájába, Marci pedig egész nap a számítógép előtt ült. Egyre magányosabbnak éreztem magam.
Egyik este azonban furcsa zajra ébredtem. Halk suttogás hallatszott kintről. Felkaptam a köntösöm és kimentem az udvarra. A holdfényben két alakot láttam: az egyikük Dóri volt… és egy fiú állt mellette.
– Mit csinálsz itt?! – kiáltottam rájuk.
Dóri arca elsápadt. – Anya… ez nem az, aminek látszik…
A fiú zavartan motyogott valamit: – Jó estét kívánok… én csak…
– Te vagy az?! Te hagytad itt azokat a nyomokat?!
Dóri sírva fakadt: – Anya, kérlek… Ne haragudj… Csak találkozni akartunk… Nem mertem mondani…
Ott álltam a hideg éjszakában, és egyszerre lett világos minden. Az idegen lábnyomok nem egy betörőtől származtak, hanem a saját lányomtól és az ő titkos szerelmétől.
Másnap reggel csendben ültünk az asztal körül. Gábor rám nézett bűntudatosan.
– Sajnálom, Zsuzsa… Nem kellett volna elutasítanom téged…
Dóri is odabújt hozzám: – Anya… féltünk elmondani…
A bizalom megingott közöttünk. Rájöttem: nem csak én éreztem magam egyedül ebben a házban. Mindannyian titkokat hordozunk – és néha ezek a titkok jobban szétzilálnak egy családot, mint bármilyen idegen veszély.
Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. De bennem ott maradt egy kérdés: vajon miért olyan nehéz hinni annak, akit szeretünk? És miért fordulunk el attól, aki segítséget kér?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg tud bocsátani egy család ennyi hazugság után?