Ebéd hitelre: Amikor Zsolt megtanította, hogy a bizalomnak ára van – Egy műszakvezető története a gyárból

– Laci, figyelj már, csak most az egyszer! – Zsolt hangja remegett, ahogy a gyár öltözőjében hozzám fordult. A műszak végén voltunk, mindenki fáradtan húzta le a munkaruhát, de Zsolt szemeiben valami furcsa kétségbeesés csillogott. – Nincs nálam pénz, de ha most nem tudok ebédelni, egész nap nem bírom ki. Tudnál adni egy ezrest? Holnap visszahozom, becsszó.

Sóhajtottam. Zsolt nem először kért kölcsön, de mindig visszaadta. Azt mondják, a gyárban a csapat olyan, mint egy második család – egymásra vagyunk utalva, együtt izzadunk, együtt nevetünk. Én is így gondoltam. Kihalásztam a pénztárcámból az utolsó ezrest, amit a feleségemnek szántam kenyérre. – Tessék, de tényleg holnap add vissza, mert otthon is számítanak rá – mondtam halkan.

Másnap reggel Zsolt nem jött dolgozni. A főnök csak annyit mondott: „Beteg lett.” Harmadnap sem jelent meg. Aztán egy hét telt el, majd kettő. A pénzemre már nem is gondoltam igazán – inkább az bántott, hogy Zsolt eltűnt, és semmit sem tudok róla. A műszakban mindenki találgatott: „Lehet, hogy elment Pestre dolgozni?” „Talán összeveszett otthon?”

Egy este aztán csörgött a telefonom. Zsolt volt az. – Laci… ne haragudj… – suttogta. – Nagy bajba kerültem. A feleségem kirúgott otthonról, nincs hol laknom. Tudnál segíteni? Csak egy éjszakára…

A feleségem, Ági nem örült. – Laci, nekünk is alig van helyünk! És mi lesz, ha sosem megy el? – kérdezte aggódva. De én nem tudtam nemet mondani. Zsolt nálunk aludt azon az éjszakán, majd még egyen… és még egyen. Egy hét után Ági kiborult: – Ez már nem szívesség! Nem vagyunk hajléktalanszálló!

Zsolt egész nap csak feküdt a kanapén, nézte a tévét és sörözött. Nem keresett munkát, nem segített semmiben. A gyerekek is félve kerülgették. Egy este Ági sírva fakadt: – Laci, én ezt nem bírom tovább! Vagy ő megy el, vagy én!

Akkor értettem meg igazán: a bizalomnak ára van. És néha túl nagy ez az ár.

Másnap reggel leültem Zsolttal beszélni. – Figyelj, barátom… segítettem, amiben tudtam, de most már menned kell. Nekünk is van családunk, felelősségünk.

Zsolt csak bámult maga elé. – Tudod te, milyen érzés az utcán aludni? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – feleltem –, de azt tudom, milyen érzés elveszíteni a családomat.

Zsolt végül elment. Azóta sem láttam. A pénzem sosem kaptam vissza – de ez már nem is számít igazán.

A gyárban sokáig suttogtak rólunk: „Laci túl jóhiszemű volt.” „Zsoltot mindenki sajnálja, de hát magának köszönheti.” Én pedig minden nap azon gondolkodom: vajon hol húzódik a határ segítőkészség és naivitás között? Meddig tartozunk felelősséggel egymásért?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az a pont, amikor már nemet kell mondani annak is, akit barátnak hittünk?