A szomszédasszony, aki mindig édességet kért – Egy budapesti paneldráma

– Már megint itt van! – gondoltam magamban, miközben a csengő élesen felvisított a csendes, szürke hétfő estén. A konyhaasztalon még gőzölgött a frissen főzött lecsó, de tudtam, hogy nem lesz időm megenni. A csengő újra megszólalt, most már türelmetlenebbül.

– Jövök már! – kiáltottam ki, miközben gyorsan letöröltem a kezem a kötényembe. Az ajtó mögött Juliska néni állt, a harmadik emeletről. Az arca ismerős volt már: mindig ugyanaz a várakozó mosoly, ugyanaz a kicsit bűnbánó, de mégis követelőző tekintet.

– Drága Emília, csak egy kis süteményért jöttem – mondta halkan, mintha szégyellné magát. – Tudja, olyan finom volt az a múltkori almás pite…

Sóhajtottam. Az első hetekben örömmel kínáltam meg őt, hiszen új voltam a házban, és jól esett a társasága. De mostanra már minden második nap becsöngetett valamiért: egy kis kalácsért, pogácsáért, vagy csak egy bögre kakaóért. Az én pénztárcám viszont nem bírta ezt a tempót.

– Juliska néni, sajnálom, ma nincs semmi sütemény – próbáltam kedvesen mondani.

– Ó, hát akkor majd legközelebb… – mondta csalódottan, de láttam rajta, hogy nem adja fel ilyen könnyen. – Tudja, olyan egyedül vagyok itt… A fiam Németországban él, az unokáimat évek óta nem láttam.

A szívem összeszorult. Én is magányos voltam ebben az idegen városban. De vajon meddig kell segítenem valakinek úgy, hogy közben magamat is háttérbe szorítom?

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: önző vagyok? Vagy csak próbálom védeni azt a keveset, ami nekem van? Másnap reggel anyám hívott vidékről.

– Hogy vagy, Emike? – kérdezte aggódva.

– Jól vagyok – hazudtam. – Csak… van itt egy szomszéd néni, aki folyton átjön édességért. Már nem tudom, mit csináljak.

Anyám hangja szigorúbb lett:

– Ne hagyd magad! Segíteni jó dolog, de nem szabad kihasználni magad! Gondolj magadra is!

Aztán délután, amikor hazaértem a munkából – fáradtan és éhesen –, Juliska néni már az ajtóm előtt várt.

– Drága Emília! – kezdte újra. – Tudom, hogy zavarok… De olyan jólesik néha egy kis társaság és valami finomság.

– Juliska néni – mondtam határozottabban –, én is örülök a beszélgetéseinknek. De nekem sincs mindig lehetőségem sütni vagy főzni. Nekem is be kell osztanom a pénzemet.

A néni arca elkomorult.

– Értem én… Csak tudja, régen minden más volt. A szomszédok összetartottak. Most meg mindenki csak magának él.

Ezek a szavak napokig visszhangoztak bennem. Vajon tényleg ennyire elidegenedtünk egymástól? Vagy csak én érzem így?

A következő héten elhatároztam, hogy beszélek vele őszintén. Egy vasárnap délután átmentem hozzá egy tál pogácsával – utoljára.

– Juliska néni – ültem le vele szemben –, szeretném, ha tudná: nagyon kedvelem Önt. De nekem is nehéz most az élet. Nem tudok mindig sütni-főzni másnak is. Remélem, megérti.

A néni csendben bólintott. Láttam rajta a csalódottságot és a magányt is.

– Tudja mit? – mondtam végül. – Mi lenne, ha néha együtt sütnénk valamit? Így mindkettőnknek jut belőle, és közben beszélgethetünk is.

Juliska néni szeme felcsillant.

– Az jó lenne! Régen is így csináltuk anyámmal… Köszönöm, Emília!

Azóta hetente egyszer együtt sütünk valamit. Nem oldódott meg minden problémám: még mindig kevés pénzből élek, és néha fárasztó a társaság is. De már nem érzem azt a nyomasztó terhet sem.

Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon hol van az egészséges határ segítés és önfeladás között? Ti mit tennétek a helyemben?