„A bizalom romjai: Egy vidéki plébános vallomása”

– Hogy képzeled ezt, Márton atya? – csattant fel polgármester úr, Szabó László, miközben a templom sekrestyéjében álltunk szemben egymással. A hangja visszhangzott a hideg kövek között, s én éreztem, ahogy minden szóval egyre mélyebbre süllyedek. – A falu nem ezt érdemli! – folytatta, és a szeme villámokat szórt.

Nem tudtam megszólalni. A kezem remegett, ahogy a miseruhámat szorongattam. Még most is előttem van az a pillanat: vasárnap reggel, amikor a templom zsúfolásig megtelt. A szokásosnál is többen jöttek el, hiszen aznap volt a búcsú. A padokban ott ült mindenki: a gyerekek, akiknek hittant tartottam, az idős nénik, akik mindig hoztak nekem friss pogácsát, és persze László polgármester is, aki mindig az első sorban foglalt helyet.

Az egész csak egy ártatlan gesztus volt. Mise után odaléptem Ilonka nénihez, aki nemrég veszítette el a férjét. Megfogtam a kezét, és azt mondtam: „Isten áldjon meg, Ilonka néni, erőt kívánok ebben a nehéz időszakban.” De valaki – talán a polgármester felesége – félreértette a mozdulatomat. Másnap már az egész falu arról beszélt, hogy Márton atya „túl közel került” Ilonka nénihez.

A pletyka gyorsabban terjedt, mint a tavaszi vihar. A boltban suttogtak rólam, a kocsmában hangosan nevettek rajtam. A hittanos gyerekek szülei sorra mondták le az órákat. Az egyetlen ember, aki kiállt mellettem, az édesanyám volt. – Fiam, tudom, hogy tiszta a szíved – mondta este, mikor hazaértem a parókiáról. De az ő szavai sem tudták elhallgattatni a falusiak rosszindulatát.

A legfájdalmasabb az volt, amikor a saját testvérem, Zsuzsa is kételkedni kezdett bennem. – Márton, mondd meg őszintén – kérdezte egy este –, tényleg csak segíteni akartál Ilonkának? Vagy van valami, amit nem mondasz el? A hangjában ott volt a félelem és a csalódás. Akkor éreztem először igazán magányosnak magam.

A polgármester nem hagyta annyiban. Hétfő reggel behívatott magához a hivatalba. – Az emberek bizalma megingott benned – mondta hűvösen. – Talán jobb lenne, ha egy időre visszavonulnál. Nem akartam elhinni, hogy ilyen könnyen hátat fordítanak nekem azok, akikért mindent megtettem.

Aznap este egyedül ültem a templomban. A gyertyák fénye táncolt a falakon, és én csendben imádkoztam. – Uram, miért engeded ezt? – kérdeztem magamban. – Miért kell ennyire fájnia annak, ha jót akarunk?

A következő napokban minden megváltozott. Az emberek elkerültek az utcán. A gyerekek már nem köszöntek rám. Az asszonyok összesúgtak mögöttem. Egyedül Ilonka néni állt ki mellettem nyíltan: – Ne bántsátok Márton atyát! Ő csak segíteni akart! De senki sem hallgatott rá.

Egy este váratlanul megjelent nálam Zsuzsa. – Bocsáss meg – mondta könnyes szemmel –, elhittem a rosszindulatú pletykákat. De tudom, hogy te soha nem ártanál senkinek. Megöleltem őt, és úgy sírtunk együtt, mint gyerek korunkban.

A botrány azonban nem csitult. Egyre többen követelték, hogy távozzak a faluból. A püspökségről is megkerestek: – Márton fiam, komoly vádak ezek. Vizsgálatot kell indítanunk.

Az utolsó csepp az volt, amikor édesanyám is megbetegedett az aggódástól. Az orvos azt mondta: – Az idegek teszik tönkre. Pihenésre lenne szüksége.

Ekkor döntöttem el: nem hagyom annyiban. Egy vasárnap reggel kiálltam a szószékre, és mindenki előtt elmondtam az igazat:

– Testvéreim! Tudom, hogy sokan kételkednek bennem. Tudom, hogy fájdalmat okozott ez az egész mindannyiunknak. De esküszöm nektek Isten és ember előtt: soha nem ártottam senkinek! Csak segíteni akartam annak, aki bajban volt.

A templomban síri csend lett. Láttam néhány könnyes szempárt – talán volt még remény.

Azóta eltelt néhány hét. A botrány lassan elcsendesedett, de a bizalom már sosem lesz olyan, mint régen. Édesanyám jobban van, Zsuzsa újra mellettem áll. De minden nap felteszem magamnak a kérdést:

– Vajon lehet-e újra hinni egymásban? Vagy örökre elveszett valami abból a tiszta hitből és bizalomból, ami egykor összetartotta ezt a kis falut?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen félreértést? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?