Zsuzsa története: Egyetlen pillanat, ami mindent megváltoztatott – amikor a hűtlenség árnyéka bekúszott a családomba

– Hogy tehetted ezt velem, András? – a hangom remegett, ahogy a telefonom kijelzőjére meredtem, ahol a bizonyítékok világítottak: egy idegen nő neve, szívecskék, titkos találkozók. A konyhaasztalnál ültem, a gyerekek már aludtak, csak a hűtő zúgása töltötte ki a csendet. Az egész testem reszketett, mintha a világ összes hidege rám zúdult volna.

András ott állt velem szemben, kezében egy pohár víz, arca sápadt volt, mint aki most ébredt fel egy rémálomból. – Zsuzsa, kérlek… nem akartam bántani téged… – suttogta, de a szavai elvesztek a fájdalmamban.

Tizenhét éve voltunk házasok. Együtt építettük fel ezt a kis házat Kispesten, együtt sírtunk és nevettünk, amikor megszülettek a gyerekeink, Dóri és Marci. Mindig azt hittem, hogy mi ketten mindent kibírunk. Hogy a hétköznapok fáradtsága, a számlák, az óvodai szülői értekezletek és a közös vasárnapi rántott húsok összetartanak minket. De most úgy éreztem magam, mint egy idegen saját otthonomban.

– Ki ő? – kérdeztem végül, hangom halk volt és idegen. András csak állt némán, aztán leült velem szemben.

– Egy kolléganő. Nem jelent semmit… csak… – elharapta a mondatot. Láttam rajta, hogy szégyelli magát, de ez nem segített rajtam.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak bámultam a plafont, hallgattam Dóri álmában motyogását, Marci halk szuszogását. Vajon ők is érzik majd ezt az űrt? Hogy mondjam el nekik? Hogyan védjem meg őket attól, amit én sem tudok feldolgozni?

Másnap reggel minden ugyanúgy indult: reggeli készítés, uzsonna csomagolás, Dóri hisztije a hajfonás miatt. András csendben öltözött, kerülte a tekintetemet. A gyerekek semmit sem vettek észre. De én már minden mozdulatában hazugságot láttam.

A munkahelyemen – egy zuglói könyvtárban dolgozom – próbáltam elmerülni a könyvek között. De minden sorban magamat láttam: egy nő, aki elvesztette önmagát egy pillanat alatt. A kolléganőm, Éva odajött hozzám.

– Jól vagy? Olyan sápadt vagy ma…

– Csak nem aludtam jól – hazudtam. Nem akartam még kimondani hangosan azt, amitől félek: hogy vége mindennek.

Este András próbált beszélni velem. – Zsuzsa, kérlek… adj még egy esélyt! Hibáztam, de szeretlek téged! A gyerekeket…

– És magadat? – vágtam közbe keserűen. – Magadat szereted eléggé ahhoz, hogy ne menekülj más karjaiba?

Napokig csak egymás mellett léteztünk. A gyerekek miatt próbáltam erős maradni. De minden este sírtam a fürdőszobában, hangtalanul, hogy ne hallják meg.

Egy héttel később Dóri odajött hozzám lefekvés előtt.

– Anya, miért vagy mindig szomorú mostanában?

A szívem összeszorult. Nem akartam hazudni neki.

– Néha az emberek megbántják egymást, még akkor is, ha szeretik egymást – mondtam halkan.

– Apa bántott meg? – kérdezte nagy szemekkel.

Csak bólintani tudtam.

Aznap este András elköltözött a nővéréhez. A gyerekek sírtak utána, én pedig úgy éreztem magam, mintha valaki kiszakította volna belőlem a lelkem egy darabját.

A következő hetekben minden nap harc volt: harc önmagammal, hogy fel tudjak kelni reggel; harc a gyerekekért, hogy ne érezzék magukat elveszettnek; harc Andrással a gyerektartás miatt; harc az anyósommal, aki szerint mindez az én hibám volt („Ha jobban odafigyeltél volna rá…”). Mindenki mást hibáztatott: engem, Andrást, azt a nőt… De senki sem értette igazán, mennyire fáj ez belülről.

Egy este Éva meghívott magához vacsorára. Ott ültem nála egy pohár borral és végre ki tudtam mondani:

– Félek attól, hogy soha többé nem tudok majd bízni senkiben.

Éva megszorította a kezem.

– Zsuzsa, most magadra kell gondolnod. És a gyerekekre. Nem András határozza meg az értékedet.

Hazafelé menet először éreztem valami halvány reményt: talán tényleg lehet újrakezdeni. Talán egyszer majd újra tudok mosolyogni igazán.

De minden este ott motoszkált bennem ugyanaz a kérdés: Vajon lehet-e még bízni valakiben? Vagy örökre elveszett bennem ez az érzés?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb új életet kezdeni egyedül?