„Te kaptad a ház árát, én meg itt maradtam anyáddal” – Egy testvérharc története, ami mindent megváltoztatott

„Te aztán jól jártál, Zsuzsa! Megkaptad a ház árát, most meg én gondozhatom az anyádat!” – Ágnes hangja élesen visszhangzott a konyhában, ahol a régi cserépkályha mellett álltunk. A kezem remegett a bögre körül, ahogy próbáltam visszatartani a könnyeimet. A bátyám, Gábor, csak némán ült az asztalnál, és a padlót bámulta.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Ágnes nekem esett, de most valami végleg eltört bennem. Anyánk, Marika néni, az utóbbi hónapokban egyre rosszabbul lett. Az orvosok szerint demencia kezdődött nála, és már nem lehetett egyedül hagyni. Gáborék házában lakott, mert nekem Budapesten csak egy kis albérletem volt, és a munkahelyem sem engedte meg, hogy naponta mellette legyek. De amikor apánk meghalt két éve, a szülői házat eladtuk, és a pénzt feleztük. Legalábbis én így emlékeztem.

„Ágnes, kérlek, ne kezdjük újra…” – próbáltam halkan mondani, de ő nem hagyta abba.

„Könnyű neked! Elmentél Pestre, éled a kis életedet, mi meg itt rohadunk ebben a faluban az anyáddal! Gábor egész nap dolgozik, én meg nem vagyok ápolónő!”

Gábor végre felemelte a fejét. „Elég volt már ebből! Zsuzsa is segít, amikor tud.”

Ágnes felnevetett. „Mikor? Havonta egyszer? Vagy amikor épp ráér?”

A szívem összeszorult. Mindig is bűntudatom volt amiatt, hogy nem tudok többet segíteni. De a fővárosban tanárként dolgozni nem jelentett gazdagságot. Az albérletet is alig tudtam fizetni. Mégis, minden hétvégén hazautaztam, főztem anyának, intéztem az orvosokat. De Ágnes szemében ez semmit sem ért.

Aznap este Gáborral sétáltunk egyet a kertben. „Tudod jól, hogy Ágnes csak fáradt” – mondta halkan. „Neki is nehéz.”

„De miért mindig engem hibáztat?” – kérdeztem elcsukló hangon.

Gábor vállat vont. „Mert te vagy az egyetlen, akit hibáztathat. Apánk már nincs… Anyánk nem érti… Én meg… én csak próbálok túlélni.”

A múltba révedtem. Gyerekkorunkban Gábor mindig védett engem. Most viszont úgy éreztem, egyedül maradtam ebben a harcban.

A következő héten Ágnes felhívott. „Zsuzsa, ezt így nem lehet tovább csinálni! Vagy elviszed az anyádat magadhoz Pestre, vagy fizetsz valakit ide! Nekem elegem van!”

Leültem az ágy szélére és sírni kezdtem. Honnan lenne pénzem ápolóra? És hogyan vihetném anyát egy pesti albérletbe? Már alig ismert rám néha…

Aznap este felhívtam anyám régi barátnőjét, Ilonát. „Drágám,” – mondta együttérzően – „ez minden családban így van. Az örökség mindig széthúzást hoz.”

De én nem akartam széthúzást! Csak azt akartam, hogy anyánk méltósággal élhessen az utolsó éveiben.

Végül összegyűjtöttem minden bátorságomat és leültem Gáborral és Ágnessel beszélni. „Nézzétek,” – kezdtem remegő hangon – „tudom, hogy nehéz nektek. Nekem is az. De ha kell, eladom az autómat és abból fizetünk egy ápolót.”

Ágnes arca megenyhült egy pillanatra. „Nem akarom, hogy mindent elveszíts… Csak… félek. Félek attól, hogy ebbe belerokkanunk.”

Gábor megszorította a kezemet. „Együtt kell megoldanunk.”

Így hát közösen kezdtünk keresni valakit anyánk mellé. Nem volt könnyű: kevés pénzből kellett gazdálkodni, és mindenki fáradt volt már lelkileg is.

De valami mégis változott bennünk. Talán az őszinteség miatt? Vagy mert végre kimondtuk a félelmeinket?

Anyánk néha rám mosolygott: „Ugye nem haragszol rám azért, hogy ilyen sok bajt okozok?”

Megsimogattam a kezét: „Nem te tehetsz róla, anya.”

Most is sokszor érzem magam elveszettnek ebben a helyzetben. Vajon tényleg igazságtalan voltam? Vagy csak mindannyian túlterheltek vagyunk?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet igazságosan elosztani a terheket egy családban?