Szerettem a nagyapámat, de a nagymamám sosem fogadott el: Egy budapesti unoka vallomása

– Miért nem tudsz egyszer az életben kedves lenni hozzám? – kiáltottam rá a nagymamámra, miközben a konyhaasztalnál álltam, könnyekkel a szememben. A szobában csend lett, csak a régi falióra kattogása hallatszott. Nagyapám, Lajos bácsi, éppen a rádiót próbálta beállítani, de a hangomra megdermedt. Nagymamám, Ilona néni, csak összeszorította a száját, és tovább szeletelte a kenyeret, mintha nem is hallotta volna a kérdésemet.

Budapest külvárosában nőttem fel, egy régi bérház harmadik emeletén. A szüleim sokat dolgoztak, így legtöbbször a nagyszüleimnél voltam. Nagyapám volt az én hősöm: mindig volt egy kedves szava hozzám, együtt barkácsoltunk, vagy sétáltunk a közeli parkban. Ő tanított meg biciklizni, ő mutatta meg, hogyan kell papírsárkányt hajtogatni. De Ilona néni… ő mindig távolságtartó volt. Soha nem ölelt meg, nem dicsért meg semmiért. Ha hibáztam – márpedig gyerekként gyakran hibáztam –, csak szigorúan nézett rám.

Egyik délután, amikor tízéves voltam, véletlenül levertem a kedvenc porceláncsészéjét. Rettegtem a reakciójától. Lajos bácsi próbált védeni: „Ilona, gyerek még! Megesik az ilyen.” De nagymamám csak ennyit mondott: „Mindig csak baj van veled.” Akkor éreztem először azt az égető szégyent és fájdalmat, amit később annyiszor átéltem mellette.

Ahogy teltek az évek, egyre inkább éreztem a különbséget. Az unokatestvéremet, Katát mindig megdicsérte: „Milyen ügyes vagy, Kata! Milyen szép lett a hajad!” Engem csak kritizált: „Miért ilyen rendetlen a szobád? Miért nem tudsz szépen enni?” A családi ebédeken is mindig úgy éreztem magam, mintha láthatatlan lennék.

Tizenhat évesen egyszer összeszedtem minden bátorságomat, és megkérdeztem tőle: „Nagymama, miért nem szeretsz engem?” Csak rám nézett hideg tekintettel: „Ne beszélj butaságokat.” Aznap este sírva mentem haza. Anyukám próbált vigasztalni: „Tudod, anyám sosem volt könnyű eset. Őt sem szerették igazán gyerekkorában.” De ez engem akkor nem vigasztalt.

Az igazi törés akkor jött el, amikor nagyapám megbetegedett. Rákot diagnosztizáltak nála. Hónapokon át ápoltuk otthon. Én minden nap mentem hozzájuk suli után, segítettem neki enni, olvastam neki újságot. Ilona néni ilyenkor is rideg maradt – mintha csak kötelességből tenné a dolgát. Egy este, amikor Lajos bácsi már nagyon gyenge volt, magához intett:

– Kicsim, ne haragudj rá. Ő így tud szeretni – suttogta.

– De én nem érzem – sírtam.

– Néha az emberek annyi sebet hordoznak magukban, hogy már nem tudnak mást adni – mondta nagyapám.

Amikor Lajos bácsi meghalt, mintha minden fény eltűnt volna abból a lakásból. A temetés után Ilona néni még zárkózottabb lett. Évekig alig beszéltünk egymással. Egyetemre kerültem, elköltöztem otthonról, és próbáltam magam mögött hagyni mindent.

De valami mindig visszahúzott. Egy nap anyukám hívott: „Ilona néni elesett otthon.” Nem volt más választásom – visszamentem hozzá. Ott feküdt az ágyban, törékenyen és magányosan. Először éreztem együttérzést iránta.

– Segíthetek valamiben? – kérdeztem halkan.

– Nem kell semmi – felelte fásultan.

De maradtam. Napról napra gondoskodtam róla: főztem, takarítottam, beszélgettem vele – vagy legalábbis próbáltam. Egy este váratlanul megszólalt:

– Tudom, hogy nem voltam jó hozzád.

Meglepődtem. Csak néztem rá.

– Az én anyám sosem ölelt meg engem sem – mondta halkan. – Mindig azt mondta: az élet kemény, ne várj szeretetet senkitől.

Akkor értettem meg először igazán: amit tőle kaptam – vagy inkább nem kaptam –, az nem rólam szólt. Hanem arról a sok generáción át öröklődő fájdalomról és szeretetlenségről, amit ő sem tudott feldolgozni.

Az utolsó hónapokban már más volt köztünk a viszony. Néha megsimogatta a kezemet – ügyetlenül és bizonytalanul –, de nekem ez többet jelentett mindennél.

Amikor végül elment, már nem haragudtam rá. Inkább sajnáltam őt – és azt is sajnáltam, hogy ilyen nehéz sors jutott neki.

Most itt ülök a régi konyhában, ahol annyi könnyet hullattam gyerekként. Vajon hány családban ismétlődik meg ugyanez? Hányan hordozzuk tovább a kimondatlan fájdalmakat és szeretetlenséget? Lehet-e megtörni ezt az ördögi kört?